KING

egyenlıségért vívott harcról, amely nem a Rabszolgafelszabadító
Nyilatkozattal kezdıdött, hanem szinte
azonnal, ahogy az elsı hajórakomány rabszolga
megérkezett Amerikába (pontosabban Georgiába, arra
a gyarmatra, amelyet a britek azért alapítottak, hogy
megszabaduljanak bőnözıiktıl és az adósoktól), de
Odettának mindig úgy tőnt, hogy igazából egy
bizonyos helyen kezdıdött, három szóval: Nem
megyek innét!
A hely egy városi busz volt az alabamai
Montgomeryben, a szavakat egy Rosa Lee Parks nevő
fekete asszony mondta. Közelebbrıl, a városi busz
eleje volt az a hely, ahonnét Rosa Lee Parks nem volt
hajlandó elmenni a városi busz hátuljába, oda, ahol a
bokszosok utazhattak a városi buszon. Odetta sokkal
késıbb együtt énekelte a többiekkel, hogy „Nem
mozdulunk innen", és ilyenkor Rosa Lee Parksra
gondolt, és éneklés közben mindig elfogta a szégyen.
Olyan könnyő volt kart karba öltve, tömegben azt
énekelni, hogy mi; még egy lábatlan nınek is könnyő.
Könnyő azt énekelni, hogy mi, könnyő mi-nek lenni.
Azon a buszon nem mi voltunk, azon az ócska bırtıl,
sok-sok év cigaretta- és szivarfüstjétıl bőzlı buszon,
ahol a plakátok LUCKY STRIKE-ot reklámoztak, meg
hogy LÁTOGASD ISTEN SZERELMÉÉRT A
FELEKEZETED SZERINT VALÓ TEMPLOMOT, és
IGYÁL OVALTINE-T MAJD MEGÉRTED, MIRE
GONDOLUNK!, meg hogy CHESTERFIELD,
HUSZONEGY NAGYSZERŐ DOHÁNYBÓL KEVERT
HÚSZ CSODÁLATOS CIGARETTA – ott a sofır, az
elülsı fehér utasok, akik közé Rosa Lee Parks beült,
és a hátulsó fekete utasok egyformán hüledezı
pillantásainak kereszttüzében nem volt mi.
Nincs mi.
Nincsenek menetelı ezrek.
Csak Rosa Lee Parks, aki három szavával
elindította az árhullámot: Nem megyek innét!