KING

– Azt hittem, döglöttek a töltények.
– Valószínőleg. Én mindenesetre azokkal töltöttem
meg, amelyek hitem szerint a legkevésbé áztak el:
hármat a bal fegyveröv csatrészérıl, hármat a jobb
övbıl. Legalább egy elsülhet. Talán kettı is, ha
szerencséd van. Ne a csúszómászókon próbáld ki. –
Rövid ideig tőnıdve nézett Eddie-re. – Lehetnek ott
más lények is.
– Te is hallottad?
– Ha a dombok közti nyávogóra gondolsz, azt igen.
Ha a Mumusra gondolsz, ahogy a szemeden látom,
azt nem. Csak egy vadmacskát hallottam a
bozótosban, a hangja legalább négyszer akkora, mint
a teste. Itt nem lehet semmi, amit egy bottal ne
tudnál elkergetni. De rá is gondolnod kell. Ha a másik
lénye visszajön, akkor meg kell...
– Nem ölöm meg, ha erre gondolsz!
– Meg kell kötöznöd. Megértetted?
Eddie kelletlenül bólintott. Azok az átkozott
töltények valószínőleg amúgy sem sülnek el, semmi
értelme elıre cidrizni miattuk.
– Ha eléred az ajtót, ıt hagyd ott. Helyezd el, ahogy
tudod, és gyere vissza értem a székkel.
– És a fegyverrel?
A harcos szeme akkorát lobbant, hogy Eddie
hátrakapta a fejét, mintha Roland lángoló fáklyát
nyomott volna az arcába. – Az istenekre, igen!
Otthagynád töltött fegyverrel, amikor a másik fele
bármikor visszajöhet? Megırültél?
– A töltények...
– Francba a töltényekkel! – kiáltotta a harcos. Egy
széllökés felkapta a hangját. Odetta feléjük fordította
a fejét, egy pillanatig ıket nézte, azután ismét a
tengert. – Ne hagyd ott neki!
Eddie halkan beszélt, nehogy a szél elvigye a
hangját. – És mi van, ha valami lejön a bozótosból,
miközben én ide tartok? Valami macskaféle, amelyik