STEPHEN KING

alatt - a telefont nyújtotta. A rendőrség az, Polly. Veled beszélnének. A rendőrség az, Polly. Veled
beszélnének.
Anyja felépült, és már kezdett terveket szőni, hogy eladja a házat, és Pollyval együtt utazik
Kaliforniába (Polly tudta, hogy üres beszéd ez, de nem zavarta anyját a tervezgetésben, hiszen
ahogy benőtt a feje lágya, tapintatosabbá is lett), amikor jött a második szívroham. 1976 egyik hideg
márciusi napján Polly ott állt a Homeland temetőben nagy-nagynénikéjével, Evelynnel, és az
apja friss sírja mellé eresztett koporsót bámulta.
Apja koporsóját egy kriptában helyezték el télre, amíg a föld fölenged, hogy eltemethessék.
Tisztességes regényíró meg sem merne kockáztatni efféle véletleneket... Az történt, hogy Polly apját
egy nappal azelőtt helyezték örök nyughelyére, hogy anyja is mellé került. Így aztán Newton
Chalmers sírját föl sem hantolhatták még. Az elkapkodottság trágár képét látta Polly, amint a szeme
anyja koporsójáról apjának friss sírjára vándorolt. Mintha csak azt várta volna anyám, hogy föld alá
kerüljön az öreg, fordult meg a fejében.
A rövid búcsúztató végeztével Evvie néni félrehívta. Polly egyetlen megmaradt rokona, a
kóró vénlány férfifelöltőben és lehetetlenül vidám piros sárcipőben állt ott, cigarettával a szája sarkában.
A hüvelykujjával szorított gyufafejet éppen akkor rántotta végig a skatulya oldalán, amikor
Polly odalépett. Rágyújtott, jól leszívta a füstöt, aztán kifújta a fagyos tavaszba. Botját, a hajlított
bükkfa suharcot - mert beletelt még három esztendő, amíg a város legidősebb polgárának kijáró
díszbotot megkapta a bostoni Post-tól - közben a két térde közt tartotta.
S most, hogy Polly a hajlított bostoni hintaszékében ült, amit az idős hölgy nyilván helyeselt
volna, úgy számította, hogy Evvie néni nyolcvannyolc esztendős lehetett azon a tavaszon. Nyolcvannyolc,
és úgy fújta a füstöt, akár a gyárkémény! Polly, igaz, akkor sem látta másnak, mint kislány
korában, amikor Evvie néni kötényzsebének kifogyhatatlan készletéből cukorkát remélt. Távollétének
évei során megváltozhatott sok minden Castle Rockban, de Evvie néni, az nem változott.
- Hát lezajlott - állapította meg Evvie néni füstmarta hangján. - Bevette őket a föld. Apádat
is, anyádat is.
Pollyt majd lemosta a lábáról a könnyek árja. Azt hitte először, Evvie néni majd vigasztalni
fogja, s a bőre borsózott jó előre a vénasszony keze érintésétől. Nem kívánta a vigasztalást.
Kár volt a bőrének borsóznia. Evelyn Chalmers nem hitt a gyászolók vigasztalásában - sőt,
Polly meggondolta később akárhányszor, hogy nem hitt ő talán a vigaszban sem. Akkor mindenképpen
ott állt két piros sárcipője közt a botjával, fújta a füstöt, és várta, hogy Polly könnyeinek árja
elapadjon.
Amikor lezajlott a zokogás is, megkérdezte: - A porontyod... amelyik miatt akkora cirkuszt
rendeztek... az meghalt, ugye?
Polly maga lepődött meg a legjobban, hogy rábólint a kérdésre. Pedig milyen féltékenyen
őrizte titkát! - Meg. Keltonnak hívták.
- Szép név - mondta Evvie néni, majd olyan lassan fújta ki a füstöt, hogy az orrán mindjárt
vissza is szívhassa. Lorraine Chalmers ezt a szokását nevezte „dupla élvezetnek”, és elfintorodott,
valahányszor kimondta. -A szemedből láttam, amikor először látogattál meg hazaérkezésed után.
- Tűz ütött ki a házban - magyarázta Polly, s mivel a kezében szorongatott papír zsebkendő
megtelt, bedugta kabátja zsebébe, és öklével dörgölte a szemét tovább, mint az egyszeri kislány, aki
elesett, és lenyúzta a térdét. - Alighanem az a fiatalasszony okozta a tüzet, akit a gyerek mellé fogadtam.
- Hüm - mondta Evvie néni tudósan. Majd megtoldotta egy kérdéssel: - Megsúgjak valamit,
Trisha?
Polly biccentett, és mosoly futott át az arcán. Igazi neve Patricia volt őneki, mégis Pollyzta
gyerekkorától mindenki. Csak Evvie néni nem.
- A Kelton gyerek meghalt... De te élsz. - Evvie néni eldobta cigarettáját, és nyomatékul
megkopogtatta Polly szegycsontját csontos mutatóujjával. - Te élsz. S az életeddel mihez kezdesz?
Polly meggondolta. - Visszamegyek Kaliforniába - felelte végül. - Többet még nem tudok.
- Kezdetnek megfelel. De elégnek nem elég. - S akkor olyasmit mondott, amit évekkel később
leszögezett Polly is, amikor a Nyíresben vacsorázott Alan Pangbornnal: - Te nem vagy bűnös,
Trisha. Idáig már eljutottál?
- Nem... Nem is tudom.
- 102 -