STEPHEN KING

- Szerintem fogott rajta először. Vagyis nem ment s tekerte le Nettie fejét azon melegében.
Csak riogatta. Ez volt a módszere már a kutyaügyben is. Rátelefonált. Kerülgette a házát kocsival.
Nettie pedig nem bírta cérnával. Idegeire ment az ilyesmi. John LaPointe azzal a bűnfelderítő csapattal,
amelyikre ráakasztottam, este hét tájt Pollyhoz is beállított. Polly azt vallotta, hogy Nettie-t
bánthatta valami, mert délelőtt nála járt, de amit habricskált, azt Polly nem értette akkor. - Alan nagyot
sóhajtott. - Bánja is, azt hiszem, hogy a fülét nem nyitotta ki jobban.
- Polly hogy fogadta a hírt?
- Hősiesen.
Alan kétszer beszélt vele. Egyszer a tett színhelyéhez közeli házból, másodszor a kórházból,
röviddel Norris ideérkezése után. Polly mindkét alkalommal nyugodt maradt, Alan azonban könynyeket
és zavart sejtett sima viselkedése mögött. Az első telefon meg sem lepte, hiszen a hírek, kivált
a rosszak, sebesen keringenek a kisvárosokban.
- S a nagy leszámolásnak mi lehetett az oka?
Alan meglepetten pillantott Norrisra, és meggondolta, hogy kérdésére kész válasza nincs,
hiába kapott többé-kevésbé teljes jelentést John LaPointe-tól a két boncolás közt, amíg Norrisnak a
másik telefonon Sheila Brigham olvasta be a két nő panaszlajstromát.
- Egyikük úgy dönthetett, hogy ütött az óra - válaszolta. - Szerintem Wilma. Úgy látszik, látogatást
tett Nettie házában, amíg Nettie Pollynál járt délelőtt. Nettie nyitva felejthette az ajtaját,
vagy a szél vágta ki... Délelőtt igen megélénkült a szél.
- Meg. Az is.
- Szóval Wilma portyára indult, alighanem csak azzal a szándékkal, hogy Nettie meg ne találjon
feledkezni őróla. De amikor látta, hogy az ajtó nyitva, jobb ötlete támadt. Talán nem történt
így szó szerint, de nekem valami ezt súgja.
Még ki sem mondta, érezte, hogy nem beszél igazat. Vagy rosszul súgnak. Inkább ő szeretné,
hogy az igazság ilyen egyszerű legyen. Bosszantotta, hogy oka nincs további gyanakvásra, mégsem
nyugtatja meg az egyszerű magyarázat. Valóban gyanúsnak is legfeljebb az látszott, hogy
Nettie az ajtaját gondosan zárja, ha Wilma Jerzycktől tart... s ilyen nyomon alig indulhat el. Nettienek
lógott egy szál deszkája, azért a gondolkodását követni nem tanácsos. Mégis...
- S mit tett Wilma odabe? - érdeklődött Norris. - Összetörte a berendezést?
- Megnyuvasztotta Nettie kutyáját.
- Micsoda!
- Ahogy mondom.
- Ekkora szemétséget!
- Hiszen ismerjük Wilmát, nem?
- Ismerjük, ismerjük, mégis...
Hát ez az. Nem nyugszik meg Norris Ridgewick sem, pedig együtt töltött éveik során annyi
nem telt tőle, hogy a jelentéseit olvashatóan írja meg. Ismerjük, mégis...
- Svájci kincstári bicskával tette. A dugóhúzójával. S arra cédulát húzott, hogy az ő szent lepedőit
senki nem fenheti össze büntetlen. Így aztán Nettie egy csomó kővel látogatta meg Wilma
házát. A köveket papírba csomagolta, egy-egy kőre gumipánttal erősítette rá üzenetét, hogy tudniillik
ez a végső figyelmeztetése, és bevagdosta őket Jerzyckék házának földszinti ablakain.
- Jézus körösztje! - ámuldozott Norris.
- Jerzyckék fél tizenegy tájt indultak el a tizenegyes misére, majd Pulaskiékhoz voltak ebédre
hivatalosak. Ebéd után Pete Jerzyck ott maradt a mérkőzést nézni Jake Pulaskival, ezért ma a legjobb
akarattal sem hűthette volna le Wilmáját.
- A két nő aztán véletlenül futott össze a sarkon?
- Nem hinném. Wilma hazaérkezett, látta a dúlást, és kihívta Nettie-t alighanem.
- Mármint párbajra?
- Úgy valahogy.
Norris füttyentett, és hátratett kézzel bámult a sötétségbe néhány pillanatig.
- Te Alan! - szólalt meg végül. - Mit kell nekünk itt lebzselnünk ezeken a boncolásokon?
- A protokoll követeli, gondolom - felelte Alan. Pedig akár megvallhatta volna, hogy neki
több a keresnivalója itt. Ha az embert furdalja valami (márpedig őt furdalta igenis), legjobb, ha addig
mered a részletekre, amíg az egyiken fönn nem akad.
- 134 -