STEPHEN KING

hirtelenében, kiknek van még hasonló korú fiúk, de kezdetnek elég ez a három család. Nem kell sokáig
házalnia.
- Emlékezett-e Jill, mikor kezdődött odaát a ramazuri, és mikor látta a gyereket? - tudakolta.
- Persze nem, de azt mondja, úgy tizenegy után.
- Vagyis nem Jerzyckék kaptak össze, hiszen ők misén voltak akkor.
- Színigaz.
- Vagyis a követ más hajigálta a házukba.
- Óriási.
- Furcsa dolog ez, te Henry.
- Ha még egyszer fején találod a szöget, megnyerted a kenyérpirítót.
- Vajon látta-e a gyerek, ki volt?
- Az ilyesmire azt mondják, olyan szép, hogy nem is lehet igaz. De Ficliné azt vallotta, hogy
a gyerek ijedtnek látszott. Szóval lehetett ő is. Viszont ha látta az elkövetőt, fogadok veled egy kancsó
sörbe, hogy nem Nettie Cobb volt az. Szerintem ezeket egymás ellen játszották ki, pajtás. Mégpedig
azért, hogy a balhé nagyobb legyen.
Alan jól ismerte városát, s az ilyen elképzelést lehetetlennek ítélte. - Talán a gyerek volt -
vélekedett. - Talán azért volt begyulladva. Lehet. Talán csak vandalizmussal állunk szemben.
- Az olyan világban, amelyikbe Michael Jackson belefér, bármi lehetséges - hagyta rá Henry.
- Mégis előbb gyanakodnék vandalizmusra, ha tizenhat-tizenhét éves suhancról volna szó.
- Az is igaz - mondta Alan.
- És minek tanakodni, ha úgyis megtalálod a gyereket? Nem gond. Vagy?
- Nem, nem. Csak megvárom, amíg az iskolából kijönnek, ha addig ráér. Igazad van, semmit
nem érünk vele, ha ráijesztünk.
- Én ráérek, és már a két hölgynek sem sietős. A hírlapírók itt rontják ugyan a levegőt...
Nem győzöm elhajtani őket...
Alan kipillantott, és éppen a WMTW-Tv vágókocsija gurult el az ablaka alatt. Alighanem a
bíróság főbejáratának tartott.
- Akadnak itt is - állapította meg.
- Ötig visszahívsz?
- Négyig - válaszolta Alan. - Kösz, Henry.
- Szóra sem érdemes - mondta Payton, és letette a kagylót.
Alan első gondolata az volt, hogy behívja Norris Ridgewicket, és elmondja neki a fejleményeket.
Ha semmi egyébnek, hangtükörnek igen megfelel Norris. Aztán eszmélt, hogy kinn rostokol
a Vártó közepén, és a gyönyörű horgászbotjába kapaszkodik.
Néhány árnyékállatot végigzavart még a falon, aztán fölkelt asztala mellől. Furcsa nyugtalanságot
érzett. Talán nem ártana a gyilkosság színhelyének háztömbjeit körbejárni... Hátha eszébe
jut, kiknek van még ilyen korú gyerekük, ha a házukat látja... S amit Henry a gyerekről mondott, az
lehet igaz középkorú lengyel asszonyságokra nézve is.
Jill Mislaburski emlékezete nagyot javulhat, ha egy ismerős kérdezi ki.
Már leakasztotta volna az egyenruhájához járó sapkáját a fogasról, de meggondolta. Talán
ma jobb, ha nem annyira hivatalos. Az sem volna baj, ha ma a furgonon járnék, nem a járőrkocsival.
Kilépett szobájából, és ámultan állt meg a külső irodahelyiségben. John LaPointe íróasztala
meg a környéke olyan volt, mintha a Vöröskereszt rendezett volna árvízi segélyosztást. Halmokban
papír mindenfelé, kihúzott fiókok egymásra tornyozva, s legalul John itatósnyomója. Úgy látszott,
dől is mindjárt. John pedig, a legderűsebb rendőr, vörös képpel káromkodott.
- Szappant a mosdatlan szádnak, Johnny - vigyorodott rá Alan.
John megrezzent, sarkon fordult, és visszamosolygott Alanre, szégyenkezőn is, szórakozottan
is. - Bocsáss meg, csak éppen...
Hanem addigra Alan már nem állt ott. Macskamozdulattal rugaszkodott el, éppolyan simán,
mint pénteken, amikor Polly Chalmerst vette le lábáról az ugrásával. John LaPointe szája is tátva
maradt. Aztán látta a szeme sarkából, miért ugrik Alan - a fiókok halmának tetején kettő veszedelmesen
ingott.
- 187 -