STEPHEN KING

- Az, de a java még hátra! Amikor kijött, láttuk, hogy vásárolt is valamit! Én még soha ilyen
vidámnak... ilyen repdesőnek nem láttam. Ez az, repdesett! Hiszen tudod, milyen egykedvű egyébként.
Alan rábólintott.
- Hát ma rózsák nyíltak az arcán, s a haja is dúlt volt! És nevetett párszor a fülem hallatára!
- Gondolod, hogy csak vásárlásról volt szó odabenn? - tudakolta Alan.
- Ne bolondozz! - tiltakozott olyan határozottan, mintha Rosalie-t nem hasonló gyanújával
nevettette volna meg. - Illendően megvárta mindenképpen, hogy odébbállj, akkor jött csak be, és
mindjárt mutatta is, mit vásárolt. Emlékszel a pohárgyűjteményére?
- Nem én. Akár hiszed, akár nem, nem emlékszem mindenre, amit ebben a városban láttam.
- Van talán öt-hat zománcüveg emlékpohara, legtöbbjét az anyjától örökölte. Egyszer elmondta
nekem, hogy volt több is, de eltört belőlük. Mindegy, szereti a gyűjteményét, és Gaunt
olyan szép lámpaernyővel egészítette ki, amilyet én sem láttam már évek óta. Első pillantásra azt
hittem, Tiffany-üveg. Persze nem az, hiszen miből telne Nettie-nek Tiffanyra? De szép akkor is.
- És mennyit fizetett?
- Nem kérdeztem. De az a gyanúm, hogy oda a harisnyában tartott dugipénze.
Alan homloka ráncot vetett. - Nem falhoz állították?
- Jaj, Alan, mi ez a gyanúsítgatás örökké? Nettie olykor talán szeles, de a zománcüveget ismeri.
S ha ő azt mondja, jó vásárt csinált, elhiszem neki. Olyan boldog vele!
- Pompás. Fején a Szöget.
- Tessék?
- Ez volt a neve egy üzletnek Uticában - magyarázta Alan. - Elég régen. Még gyerekkoromban.
Fején a Szöget.
- Ott te is a fején találtad egyszer? - ugratta Polly.
- Nemigen, mert sose tértem be.
- Nahát - újságolta Polly - Mr. Gaunt énvelem alighanem megpróbálja a fején találtatni.
- Hogyhogy?
- Nettie elhozta tőle a tortatartómat, én pedig levelet találtam benne. - Azzal odatolta táskáját
Alan elé. - Vedd ki... Ma délután nem vagyok táskakapcsolgató kedvemben.
Alan figyelme sem volt a táskán. - Fáj, Polly?
- Kutyára - hangzott Polly kurta válasza. - Rosszabbodott. Azt sem titkolom előled, hogy
rosszabb nemigen volt még. Idő fordultával rosszabbodott.
- Megkerested Van Allen doktort?
- Még nem - sóhajtotta Polly. - Egy vizsgálat hamarosan esedékes amúgy is. Egy darabig
rosszabbodik, s amikor már azt hiszem, beleőrülök, megenyhül. Mindeddig úgy volt legalábbis.
Csakhogy most tartok tőle, hogy nem lesz enyhülés. Ha hétfőig nem javul, elmegyek hozzá. Majd ír
újabb receptet, mást úgysem tud. A magam jószántából nem lennék kábítószeres, tudod.
- De...
- Túltárgyaltuk - mondta Polly. - Mára legyen elég ennyi, jó?
- Jó - állt rá Alan nem sok meggyőződéssel.
- Nézd inkább a levelet. Nemhogy ügyes, aranyos.
Alan kicsatolta a táskát, és a tárca mellett keskeny borítékot látott. Kezébe vette. Papírjának
tejszínes volt a tapintása. Ms. Polly Chalmers állt a közepén, olyan régimódi kézírással, amilyet
csak eleinek naplójában látott.
- Ezt a fajta kézírást cirkalmatosnak mondták - tűnődött Polly. - Nem sokkal a dinoszaurusz
kora után hagyhatták el a tanítását az iskolákban.
Alan merített papírt húzott elő a borítékból. Nyomtatott felzete így szólt:
HASZNOS HOLMIK
Castle Rock, Maine
Leland Gaunt tulajdonos
A levél már nem sikerült olyan cirkalmatosra, mint a boríték címzése, de amit írt benne, az
régies szövegezésű volt.
- 55 -