STEPHEN KING

Negyed négy lett, és Alan már azt hitte, Brian Rusk más úton tért haza. A diákrajok szinte
elfogytak. De éppen, amint a zsebébe nyúlt kocsikulcsáért, magányos kerékpárost látott közeledni
az Iskola utcán, lassan, szinte a kormányra borulva. Alan nem is láthatta az arcát.
Hanem azt látta, mit hoz a csomagtartóján. Hűtőtáskát.
- Érti? - kérdezte Gaunt Pollytól, s kezébe nyomta a borítékot.
- Érteni értem... Értem. - Álmodozó arca nem árulkodott sok megértésről.
- Nem látszik elégedettnek.
- Hát... mit is mondjak...
- Az azkák nem foganatosak elégedetlenek körében - tudatta vele Mr. Gaunt, és rámutatott a
Polly szvettere alatt púposodó apró ezüsttojásra. Polly pedig úgy érezte, valami megint mozdul az
amulettben, a következő pillanatban pedig iszonyú fájdalom nyilallt mind a két kezébe. Mintha
acélhorgok sorát akasztották volna bele. Hangosan felnyögött.
Mr. Gaunt ekkor hívón görbítette meg a mutatóujját. Polly megint mozdulást érzett az ezüsttojásban,
erősebbet, mint az előbb, fájdalma pedig elült.
- Ugye, nem örülne, ha a dolgok a régi kerékvágásukba térnének? - érdeklődött Mr. Gaunt
negédesen.
- Nem! - lihegte Polly, de két görcsösen kapálózó keze is támogatta a válaszát, szeme pedig
Mr. Gaunt tekintetét kereste. - Nem, jaj, nem!
- Mert fordulhat a baj sokkal rosszabbra is, igaz?
- Igaz!
- És senki nem tudja, miért. Még a seriff sem. Bezzeg ő nem ismeri azt az érzést, hogy a kezét
ébredéskor a pokol tüze emészti!
Polly megrázta a fejét, és sírva fakadt.
- Akkor tegye, amit mondtam, és soha így nem ébred, Polly. Sőt még valamit ígérek. Ha
megteszi, senki éntőlem meg nem tudja Castle Rockban, hogy a fiacskája egy San Franciscó-i bérkaszárnyában
égett.
Pollyból karcos kiáltás tört ki, mintha lidérc telepedett volna rá álmában.
Mr. Gaunt elmosolyodott.
- Lehet az embernek több pokla is, igaz-e, Polly?
- Honnan tud a fiamról? - suttogta Polly. - A végéről senki nem hallott. Még Alan se. Annyit
mondtam neki...
- Tudom, amennyit kereskedőembernek tudnia kell. Akinek viszont a gyanakvás a szakmája...
Alan nem hitte el, amit magától hallott, Polly.
- Azt mondta pedig...
- Mondhatott akármit, nem hitt magának. Az a nő, akit a gyerek mellé fogadott, az kábítószeres
volt, igaz? Nem rovom fel a maga hibájául, mert persze választását a körülményei teszik érthetővé,
igaz? Maga teremtette körülményei. Ez a fiatal nő aztán, amelyik Keltonra vigyázott, a cigarettáját
- ha ugyan nem füvet szívott - a papírkosárba dobta. Az ő ujja húzta meg a ravaszt, de a
pisztoly a maga büszkeségével volt csőre töltve... Nyakasságával, hogy fejet nem hajthatott szülei
előtt és Castle Rock tisztességes társadalma előtt.
Pollyt rázta a zokogás.
- De hát fiatalasszony nem lehet büszke? - kérdezte Mr. Gaunt szónokian. - Ha már mindenét
elveszítette, nem őrizheti az egy büszkeségét, hogy üres kézzel ne álljon a világban?
Polly dacosan emelte fel csatakos arcát. - Azt hittem, a magam kenyerén élek - mondta. -
Máig azt hiszem. Ennyi a büszkeség?
- Ennyi - csitította Mr. Gaunt. - Vitézül szólott, Polly... Csak hát visszavették volna magát...
Szülei kaptak volna magukon két kézzel! Nem mondom, talán nem lett volna a legkellemesebb,
hogy a gyerek mindig ott áll emlékeztetőül maga mellett ilyen izgatott pletykafészekben... De a lehetősége,
az kínálkozott.
- 210 -
10
11