STEPHEN KING

sével hullt vissza. Az északi végét is kirántotta helyéből, így aztán átlósan feküdt el az egyre dagadó
Várpatakán. Északi vége éppen a villámsújtotta szil mellé került.
A Vár sugárúton - ahol a katolikusok meg a baptisták viaskodtak majd egy tucat rohamrendőr
segédletével - megtorpant a küzdelem. A harcosok a város túlsó vége felé, a Várpataka partján
kibomló tűzrózsa felé bámultak. Albert Gendron és Phil Burgmeyer egy pillanattal előbb még püfölték
egymást, most szinte kéz a kézben tekintettek a ragyogás irányába. Albert bal arcán vér csorgott
halántéksebéből, Phil inge pedig cafatokban lógott.
Közelükben Nan Roberts ült Brigham atyán, mint valami hatalmas (és nejlon pincérköpenyében
persze fehér) keselyű. A tisztelendő atya haját használta feje fogantyújául annál fogva verte
a kövezethez. Rose nagytiszteletű úr pedig ott feküdt tőlük néhány lépésre eszméletlen, mert ővele
Brigham atya bánt el.
Henry Payton már egy fogát itthagyta a csatatéren (nem szólva az Egyesült Államokban honoló
vallási béke illúzióiról), de azon pillanatban dermedt meg, amint éppen Tony Mislaburskit rántotta
le a baptisták egyházfijáról, Fred Mellonról.
Kővé dermedtek mind, akár a szobrot játszó gyerekek. - Jézus Mária! A híd! - motyogta Don
Hemphill. Henry Payton úgy döntött, hasznosítja a pillanatnyi viharszünetet. Félrelökte Tony
Mislaburskit, sérült szája köré tölcsért formált két tenyeréből, és elordította magát: - Ölég volt, emberek!
A rendőrség parancsa az...
Nan Roberts azonban megakasztotta. Nan a villásreggeliző konyhájába hosszú évekig kurjantott
be rendeléseket, és hangja túlharsogta a leghangosabb vendégseregét is. Azért hangversenyre
most sem került sor.
- Rohadt katolikások most meg robbantanak! - kürtölte. A küzdő felek száma megfogyatkozott,
számuk csekélységét azonban pótolta szárnyaló lelkesedésük.
Nem kellett egy perc, a harc ismét föllángolt az ötven-valahány méteres csatapiacon.
Norris Ridgewick a seriff hivatalába pillanatokkal előbb robbant be, hogy a híd robbant, és
torkaszakadtából ordította: - Pangborn seriff merre?' Kerítsék elő Pangborn...
S elhallgatott. A hivatalban nem ült senki más, csupán az öreg Seaton Thomas meg egy
tejfölösképű rohamrendőr, akinek talán sört sem mértek volna még a kocsmában.
Hova a nyavalyába lettek? Kinn mintha ezrével látta volna az államiak járőrkocsijait és más
járgányait. A parkoló kocsik közt az ő felborult bogárhátúja megkaphatta volna a sebesülési érdemkeresztet,
ha az érdemkereszt-osztogatás napja lett volna. Ott hevert az még, ahová Rosszcsont borította.
- Hé! - bőgött Norris. - A nép hova lett?
A tejfölösképű rohamrendőr jól megnézte Norris egyenruháját, aztán válaszolt csak. - Tömegverekedés
támadt a város túlsó végén. Keresztények mérkőznek kannibálokkal, vagy mi. Nekem
itt a szolgálatirányítóban kellene kezelnem a rádiót meg a telefont, de ebben a viharban a porcos
fingot se hallom. - Majd mogorván megkérdezte: - Hát maga kiféle?
- A seriff megbízottja, Norris Ridgewick.
- Jól van. Nekem Joe Price a nevem. Miféle várost fogott ki magának a megbízott úr? Egyszeriben
mindenki meghülyült itt?
Norris nem válaszolt, hanem Seaton Thomashoz lépett. Seat arcszíne piszkosszürke volt, és
alig szedte a lélegzetet. Egyik ráncos kezét a szegycsontjához szorította.
- Alan merre, te Seat?
- Nem tom - válaszolta Seat üres tekintettel. - Borzasztó dolgok történnek itten. Városszerte.
A telefon siket. Már ez. Pedig a kábelek java az utca szintje alatt fut. De tudod, mit? Örülök is,
hogy siket a telefon. Nem akarok én már semmit megtudni.
- Kórházban volna a helyed - állapította meg Norris részvevően.
- Kansasban volna a helyem - visszhangozta Seat, akár a hazajáró lélek. - De kiböjtölöm.
Addig ülök itten...
A híd abban a pillanatban robbant. Mintha óriás karom hasogatta volna meg az éjszakát.
- Jézus! - kiáltotta Norris meg Joe Price.
- 298 -
2