STEPHEN KING

Kinn újabb sziréna kezdett vijjogni. S amint sivalkodása elhalt a Bádoghídon túl, dördült a
menny. Megint közelebb.
Vedd fel - suttogta Evvie néni. - Vedd fel, kicsim. Elbírsz vele. A hasznot tartja hatalmában,
nem az akaratot. Vedd fel. Törd meg a varázst.
Polly azonban csak nézte a telefont, mert eszébe jutott, hogy egy éjjel - talán egy hete sincs -
nyúlt a hallgatóért, nekiütközött az ujja, és fájdalmában leverte a készüléket. Olyan volt az a fájdalom,
mintha csempe fogú, éhes patkány rágódott volna a karján fölfele. Azt még egyszer nem! Ki
sem bírná.
Csakugyan nem?
Gazságok történnek ma Castle Rockban - tudatta vele Evvie néni. - Azzal kezdenéd a holnapot,
hogy összeszámláld, mennyi benne a te gazságod? Azt bírnád, Trisha?
- Nem érted! - nyögte Polly. - Nem Alannel űztem tréfát, hanem Ásszal! Ő pedig megérdemli!
De Evvie néni visszavágott: Te is! Te is megérdemled!
Öt perccel múlt negyed hét ezen a keddi estén, és a viharfelhők már ráborultak a szürkületre,
amikor a Sheila Brigham dolgát végző állami rendőr kilépett a szolgálatirányítói kalitkából. BŰN-
TÉNY SZÍNHELYE szalaggal elkerített nagy, sokszögű területet kellett megkerülnie, úgy juthatott
csak Henry Paytonig.
Payton dúltan és boldogtalanul állt a hivatal végében. Az előző öt percet a sajtó igen tisztelt
képviselőivel töltötte, s odajutott, ahová az ilyen találkozások után mindig: mintha előbb mézbe
forgatták volna, majd hangyáktól nyüzsgő hiénaszarba. Nyilatkozata nem volt sem olyan szabatos,
sem olyan kikezdhetetlenül homályos, mint amilyet tennie kellett volna. A tévések sarokba szorították.
Élő újsággal akartak szolgálni a hattól fél hétig sugárzott helyi híreknek, és úgy érezték, joguk
kicsikarni belőle a legfrissebbet. Ő pedig tudta, ha nem vet nekik csontot, a tizenegyes hírekben
megnyúzzák. Nyúzták eleget így is. Pályája során még ilyen közel nem járt ahhoz, hogy kimondja:
fingja nincs semmiről. S nem is méltóságosan hagyta el a rögtönzött sajtóértekezletet, hanem futva.
Payton azon kapta magát, hogy bánkódik. Miért is nem hallgatta meg Alant! Amikor ideérkezett,
úgy látszott még, kárbecslés lesz a dolga. De amióta dolgozni kezdett, újabb gyilkosság történt.
Egy Myrtle Keeton nevű asszonyt öltek meg. A férje szabadlábon, talán már felszívta a napszállat,
vagy gyilkos fegyverével hadonászva járja körtáncát ebben az undok városkában. Aki a feleségét
kalapáccsal végzi ki, annak nagy a pszicho-patája.
S a baj az, hogy nem ismeri az undok népeket itt. Alan meg a megbízottai ismerik, de ők
messze járnak. LaPointe kórházban szurkol az orvosoknak, kiegyengetik-e az orrát - s most, hogy
Clutterbuckot kereste, egy cseppet nem lepődött meg, hogy fölszívódott ő is.
Kell az ügy, Henry? - hallotta Alant a fejében. - Pompás. Ragadd magadhoz. S ha gyanúsítottak
kellenek, csapd föl a telefonkönyvet.
- Payton hadnagy úr! Payton hadnagy úr! - kiáltotta a szolgálatirányító.
- Mámeg - morogta Henry.
- Van Allen doktor jelentkezik rádión. A hadnagy úrral beszélne.
- Miről?
- Nem mondta. Csak annyit mondott, hogy mindenképpen beszélnie kell a hadnagy úrral.
Henry Payton olyan érzésekkel lépett a kalitkába, mint az a gyerek, aki meredekről ront le
bringán, fék nélkül - szakadék egyik felől, sziklafal másik felől, s mögötte tudósítóképű farkasfalka.
Kezébe vette a mikrofont. - Payton vagyok. Hallgatom.
- Van Allen vagyok, hadnagy úr, a járás törvényszéki orvosszakértője. - Hangja távolról
szólt, a légköri zavarok erős ropogásai szakították meg. A közeledő vihar, gondolta Henry. Könnyíti
a nyomozást.
- Tudom, kivel beszélek - nyugtatta meg. - A doktor úr vitte Mr. Beaufort-t Oxfordba. Hogy
van? Hallgatom.
Krakkó-krakkó-priccs.
- 258 -
4