STEPHEN KING

lány, aki naponta rettegett, hogy a szája széle vagy az orra pállik. Az a lány, amelyik a világítóudvarra
tekintő ablakába könyökölt, bámult, majd a karjára eresztette forró homlokát, és sírt... Ez a
leány az övé. S az emléke is, hogy Kelton éjjelek éjjelén az ő csöpp mellét szívja, ő meg papírfedelű
regényt olvas, míg a város dimbes-dombos utcáit szirénaszó szaggatja - az ilyen emlékgomolyagok
az övéi mind. Elsírt könnyei, hallgatásai, párás délutánjai a büfében, amíg Norville olasz keze és
orosz ujjai elől szökdösött, különbékéje a leányanya szégyenével, méltósággal vívott kenyérharca -
az övé, nem pedig a városé!
Nem arról a szó itt, Polly, hogy a város mit követel magának. Nálam jobban tudod. A kérdés
csakis, hogy Alannel mit kell megosztanod.
A fejét ingatva billegett a hintaszékben, és nem tudta maga sem, mi ellen tiltakozik. Olyasmi
járhatott a fejében, hogy ennyi hajnalig való virrasztást nem dobhat oda vívódás nélkül. Idővel elmond
Alannek mindent. Nem hitte, hogy a titkait megtarthatja idáig is... De megosztásuk ideje
nincs még itt. Kivált akkor nincs, ha a keze azt tudatja, hogy az elkövetkező napokban másra gondolni
sem igen bír majd,
A telefon csöngeni kezdett. Alan lesz. Megjött a járőrözésből. Hogyléte érdekli. Polly fölkelt,
és odalépett a telefonhoz. Óvatosan, két kézzel emelte a hallgatót, és azzal az elszánt szándékkal,
hogy olyasmit mond csakis, amit Alan szívesen hallana. Közben Evvie nénivel is huzakodott,
mert a hangjából azt értette: gyerekes viselkedés, rossz vége lehet. Polly gorombán lerázta ellenvetéseit:
- Halló? - szólt a kagylóba vidáman. - Szervusz, Alan! Hogy vagy?... Akkor jó.
Mosolyogva hallgatott egy darabig, de ha akkor kinéz a hall tükrébe, sikoltozásra kész aszszonyt
lát. Szerencsére nem leste a tükörképét.
- Megvagyok, Alan - válaszolta. - Jól megvagyok.
Ideje lett volna már indulni az ügetőre. Legfőbb ideje.
- Adj neki - suttogta Danforth Keeton, és a veríték olajosan ragyogott az arcán. - Adj neki!
Hadd szóljon!
A Befutó fölé görbedt. Lesöpört íróasztaláról mindent, hogy a játéknak helyet teremtsen,
úgy gyötörte naphosszat. Végigjátszott vagy tizenkét derbyt a Kentucky Derby negyven esztendejéből
úgy, hogy az indult lovak nevét akasztotta a játék lovakra Mr. Gaunt tanácsa szerint. És csodák
csodája! Elsőnek azok az ólomlovak futottak be, amelyek a derbygyőztesek nevét kapták! Futamról
futamra. Ámulatából nem is eszmélt késő délutánig, hogy a rég lefutott versenyek helyett játszhatná
akár a lewistoni ügető esti futamait.
Ebben a játékban pénz rejlik!
Eszmélésének órájáig ott hevert a lewistoni Daily Sun a keze ügyében széthajtatlan. S az újságtól
jobbra a jegyzőkönyvéből kitépett lapon Keeton szélfútta szarkalábjaival ez:
14
első futam:
második futam:
harmadik futam:
negyedik futam:
ötödik futam:
hatodik futam:
hetedik futam:
nyolcadik futam:
kilencedik futam:
SOVÁNY JOLÁN
DELFIN-FILÉ
TAMMY NYILA
SZÉDÜLET
NETENE
SZERTELEN
CASCÓNÁL JOBB
KISÖCSÉM
TIKO-TIKO
Danforth Keeton délután ötkor indította az este utolsó futamát. A lovak nagy fogaskerékkattogással
száguldoztak a pályán. Egyikük hat hosszal vezetett, és messze a többi előtt jutott célba.
Keeton fölkapta az újságot, és ellenőrizte az esti futamokat. Szinte megdicsőülten ragyogott
a képe. - Malabar! suttogta, és megrázta az öklét. A benne ragadt ceruza úgy szállt el a saroknak,
akár a dárda. - Malabar! Harminc az egyhez! Legalább! Malabar! Ez lesz az!
- 104 -