STEPHEN KING

- Mintha egy nyaláb panamai vöröskendert elszívott volna - jegyezte meg Polly. - Irigylem
is érte.
Maga Nan Roberts sietett a kiszolgálásukra. William Rose tiszteletes Keresztény Katonáinak
rendjéből való volt, és ma kis sárga jelvényt viselt a bal melle fölött. Alan már a harmadik ilyen jelvényt
látta ezen a délutánon, és úgy számította, hogy a következő hetekben lát is még garmadával.
Fekete körben félkarú rablót ábrázolt, vörös sávval áthúzottan. Írni nem is kellett rá semmit. Megmondta
világosan, mi viselőjének véleménye a csütörtöki kaszinóról.
Bögyes, középkorú asszony volt Nan, és a nyájas képéről mindjárt az almás pitéje jutott
eszébe az embernek. Márpedig Nan almás pitéje, mint Alan és minden megbízottja bizonyíthatta,
igen finom volt - kivált nagy gombóc olvadozó vaníliafagylalttal a tetején. Nan arca sok vendéget
elbájolt, az üzletemberek - leginkább az ingatlanügynökök - azonban jól tudták, hogy pofáról ítélni
nagy hiba itt. Nan nyájas képe mögött ugyanis számítógép percegett, és anyai kebleinek jókora
szekrényében főkönyvek halmozódtak, a szíve helyén is. Lenyelte továbbá Castle Rock jókora darabját,
beleértve öt üzletházat a Fő utcán, sőt amióta Merrill papát eltemették, a város leggazdagabbjává
ő lépett elő Alan szerint.
Nan neki azt a kuplerosnét juttatta az eszébe, akit egyszer Uticában vett őrizetbe. Az először
megvesztegette volna, s amikor nem sikerült, madárkalitkával próbálta szétverni a fejét. A kalitka
lakója, a golyvás papagáj, mely néha komoran és megfontoltan elhangoztatta, hogy „baszomanyád,
Frank”, a próbálkozás pillanatában éppen a kalitkában időzött. Alan olykor, ha azt látta, hogy Nan
Roberts homlokán függőleges barázda nyomul az orra nyergéig, úgy vélte, hasonló merénylet kitelne
őtőle is. Természetesnek tekintette azt is, hogy Nan, aki mostanában csakis a kasszában üldögélt,
a személyes figyelem jeleként maga sietett a járás seriffjének szolgálatára.
- Isten hozta, Alan! Mikor utoljára láttam vendégül, még Éva menyasszony volt! Merre járt
azóta?
- Sokfelé megfordultam, Nan - felelte Alan.
- Csak közben ne feledkezzen meg régi ismerőseiről - intette Nan sugárzó anyai mosollyal.
Bizony, gondolta Alan, Nanhez nem egyszer s nem kétszer kell eljönni, amíg az ember megfigyeli:
a szeme kimarad az anyai ragyogásból. - Térjen be sűrűbben!
- Meglesz. Térülök-fordulok, máris itt vagyok - válaszolta Alan.
Nan oly kéjesen kacagott föl, hogy a férfiak a pultnál - favágóemberek többnyire - a nyakukat
tekergették. Később majd mesélik a cimboráknak, gondolta el Alan, hogy látták együtt kacarászni
az országos jó barátokat, a seriffet meg Nant.
- Szolgálhatok kávéval, Alan?
- Legyen oly kedves.
- Hát süteménnyel hozzá? Házi. Az almát tegnap szedték McSherry kertjében. - Legalább
azt nem akarja elhitetni velem, hogy a két szép kezével szedte, gondolta Alan.
- Nem, köszönöm.
- Csakugyan nem? Hát magának, Polly?
Polly megrázta a fejét. Nan ment a kávéért.
- Nemigen lelkesedsz érte, mi? - kérdezte Polly suttogóra fogott hangon.
Alan csodálkozva töprengett el a kérdésen. Lelkesedésig ritkán jutott ő. - Nanért? Semmi bajom
vele. Csak szeretem tudni, mi lakik az emberekben.
- Meg hogy igazából mit is akarnak.
- Az már messzire vezet - nevetett Alan. - Megelégszem, ha tudom, miben sántikálnak.
Polly mosolygott. Alan gyönyörködött a mosolyában mindig. - Ez a város még parasztfilozófust
tesz belőled, meglásd, Alan Pangborn.
Alan megsimogatta Polly kesztyűs keze fejét, és visszamosolygott rá.
Nan megtért a feketével, letette a vaskos fehér csészét az asztalra, s már ott sem volt. Meg
kell hagyni, tudja, mennyi kell őbelőle, gondolta el Alan. Amit a Nanhez hasonló nőkről éppen nem
lehet elmondani.
- Most pedig - mondta, és belekóstolt a kávéba - számolj el roppant érdekes napoddal.
Polly bővebben elmagyarázta nagy nevetésük okát Rosalie Drake-kel - hogy Nettie mennyire
vívódott a Hasznos Holmik előtt, s milyen keservesen szánakozott a belépésre!
- Csodálatos - dicsérte Alan Nettie-t.
- 54 -