STEPHEN KING

Csak átteszi a köszvényét a kétnevű kisasszonykának... Eddig a kezét kínozta, most a szívét
kínozza majd.
Nem!
De bizony.
Nem! Nem és nem!
De bizony. De mennyire. A szívét is meg a lelkét is. Viszont a büszkeségét megőrizheti. Az
megmarad, ha semmi más. Hát nem lehet joga nőnek a büszkeségéhez? Amikor már minden más
oda - szíve, lelke, emberének szerelme -, akkor ragaszkodjunk a büszkeséghez legalább, Friscói
Polly kisasszonyka. Ennyi pénz maradjon az erszényedben a kutyák ellen. Sovány vigasz egy életre,
de vigasz. Más nincs.
Tessék már elhallgatni...
- Tessék már - motyogta álmában. - Tessék már elhallgatni.
Oldalára fordult. Az azka csöndült a láncán. Villámlás gyúlt az égen. A Várpataka menti
szilfába csapott, és döntötte bele a rohanó vízbe, amikor Alan Pangbornt is elvakította a kombi
kormányánál.
A nyomában járó dördülés ébresztette Pollyt. Szeme kipattant. Keze az azkát markolászta
védőn. Ízületei úgy mozogtak, mint a frissen olajozott golyóscsapágy.
Kétnevű kisasszonyka... Friscói Polly...
- Hogy...? - Nyelve nehezen forgott, de az esze előtte járt, mintha révületből ocsúdott volna.
De nyomta is az agyát valami teher. Cápánál nagyobb. Odakinn egy villám bíbor csóva lett az égen.
Más is elfelejtette a nevét?... Én azt hiszem, el.
Polly meggyújtotta éjjeliszekrény-lámpáját. A már haszontalanul nagy gombos női telefonnak
támasztva ott állt a boríték, amelyet az előszobában talált hazatértekor a postája közt. Mikor
összehajtogatta végre a rémes levelet, visszacsúsztatta borítékjába.
A mennydörgések szüneteiben mintha kiáltozást hallott volna a sötétségből. Nem törődött
vele, mert a kakukk járt az eszében, hogy az a tojásait idegen fészekbe lopja a fészekrakó távollétében.
Eszmél-e a tojó, hogy fészkébe idegen tojás került? Persze hogy nem. A magáénak tekinti.
Magáénak tekintette ő is ezt az átok levelet, csupán mert ott feküdt a kábeltévé hirdetése meg két
katalógus közt.
A magáénak tekintette... holott levelet akárki bedobhat, nem igaz?
- Kétnevű kisasszonyka - motyogta keserűen. - Friscói Polly. - Pedig ez az igazság. Ezt
mondatta Evvie nénivel a jobbik esze álmában. Polly kisasszony volt ő San Franciscóban.
Valamikor régen.
S nyúlt volna a borítékért.
Ne! - sikoltotta benne egy jól ismert hang. - Hozzá ne nyúlj, Polly, ha el nem ment a
jódolgod!
Maró fájdalom kúszott fel a karjain.
A fájdalmat el nem mulasztja... csak átteszi máshová.
A cápa nagyságú teher mintha fordult volna le róla lassan. Hiába szólt bele Mr. Gaunt, ő se
tarthatta a helyén.
Ott annak a helye, Polly - mondta Mr. Gaunt. - Higgyen nekem.
Nem ért a levélhez, visszavonta a kezét, az meg védően ráfonódott az azkára. Polly érezte,
hogy a keze melegére mocorogni kezd benne valami, és undor fogta el. Gyomorforgató undor.
Nyúlt a levélért ismét.
Az utolsó figyelmeztetésem, Polly - tudatta vele Mr. Gaunt.
Igazat beszél - mondta rá Evvie néni. - Szerette mindig a büszke hölgyeket, Trisha. Nem hiszem,
hogy az olyanokból sok haszna lenne, akik a végső pillanatban meggondolják. Akárhogy
hívnak, leányom, ideje, hogy dönts egyszer s mindenkorra.
Polly megfogta a levelet. Nem törődött a figyelmeztető nyilallással, és megnézte jobban a
gépelt címzést. Ezt a levelet - állítólagos levelet vagy állítólag sokszorosított példányát Ms. Patricia
Chalmersnak címezték.
- 289 -
4