STEPHEN KING

Nettie bezárta a ház ajtaját, majd hátrakerült a fészerhez, és megnézte, hogy bezárta-e. Be.
Azzal elindult Pollyhoz, táskája a karján, szeme a veszett polyák rémképén, s azon töprengett, a sövény
mögé bújjon-e, ha meglátja, vagy álljon elébe emberül. Már szinte a saroknál járt, amikor
eszébe jutott, hogy nem nézte meg, bezárta-e a bejárati ajtót, ahogy illik. Órájára pillantott, és aggodalmasan
visszasietett. Próbálta az ajtót. Bezárta jól. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd úgy határozott,
megnézi egyúttal a fészer ajtaját is.
- Jobb félni, mint megijedni - motyogta, amint megindult hátrafelé.
Hanem a keze szinte ráfagyott a félszer kilincsére. Odabenn csöngött a telefon megint.
- Megveszekedett! - sziszegte Nettie. - Hát bántottam én!?
A fészer ajtaját is zárva találta, de nem tágított, amíg el nem hallgatott a telefon. Akkor nekivágott
az útnak ismét, karján a táskával.
Ezúttal megtett majd két sarkot, akkor vette elő a kétely csak, hogy nem zárta be a ház ajtaját
mégsem. Tudván tudta, hogy bezárta. És mégis.
Ott toporgott a Gázló utca meg a Diakonisszák útjának sarkán a kék postaládánál, és mármár
úgy döntött, hogy siet tovább, amikor a következő sarkon megpillantott egy sárga kocsit. Nem
a veszett polyák kocsija volt, hanem egy Ford. Nettie azonban az intő jelet látta benne. Sarkon fordult,
visszasietett, és próbálta mind a két ajtót. Zárva volt mind a kettő. Már indult volna megint,
amikor eszébe jutott, hogy egy piszokkal a fészerben is megnézhette volna a tálas ajtaját, bezárta-e
jól.
Tudván tudta, hogy bezárta. De mégis.
Kinyitotta a ház ajtaját és bement. Fogdmeg boldog farkcsóválással ugrott rá, Nettie simogatta...
de csak egy pillanatig. Mert a következő pillanatban már eszébe jutott, hogy rájuk törhet a
veszett polyák bármikor.
Becsapta az ajtót, ráfordította a reteszt, és a konyha felől ment ki a fészerbe. Persze bezárta a
tálas ajtaját. Visszatért a házba, és megállt egy percre a konyhában. Ott kezdte kerülgetni a kétség,
hogy nem jól nézte meg a tálas ajtaját mégsem. Körömmel kellett volna megfogni a zárólécet és
rántani rajta! Lehet, hogy csak megszorult az ajtó.
Visszament, megpróbálta körömmel. Közben csöngeni kezdett a telefon. Izzadó markában
szorongatta a kulcsot, úgy sietett vissza a házba. Karosszékének zsámolya elütötte a sípcsontját.
Följajdult.
S mire odajutott a telefonhoz, elhallgatott.
- Nem mehetek ma dolgozni - motyogta. - Nekem... nekem... ŐRKÖDNÖM KELL!
Ez az. Őrt kell itt állania.
Fölkapta a kagylót, és sietve tárcsázott, nehogy rágni kezdje a kétség megint, mint Fogdmeg
a gumicsontot.
- Halló - szólt bele Polly. - Itt a Varró Nők.
- Szervusz, Polly. Én vagyok.
- Nettie? Nincs semmi baj?
- Nincs, csak itthonról hívlak, mert a gyomrom igen nyugtalan. - Nem is volt hazugság, mire
kimondta. - Nem tudom, kérhetnék-e szabadnapot... Tudom, hogy porszívózni kellene odafönn... És
jön a telefonszerelő, de...
- Oda se neki - szólt közbe Polly. - A telefonos kettőig nem jön. És ma úgyis az a szándékom,
hogy előbb végzek. Sajog a kezem, nem bírom a munkát sokáig. Majd én beengedem.
- Mert ha nagyon kellek, akkor én...
- Dehogy, dehogy - intette le Polly, és Nettie-nek könnyek tolultak a szemébe. Milyen jó
hozzá! - Görcsöl a gyomrod, Nettie? Szóljak Van Allen doktornak, hogy menjen ki hozzád?
- Annyira nem veszélyes. Megjavul. Ha tudok, megyek azért délután.
- Szó se lehet róla - tiltakozott Polly. - Szabadnapot nem kértél, amióta nálam dolgozol! Bújj
ágyba, és próbálj aludni. Azt is megmondom jó előre, ha ideállítasz, én hazaküldelek.
- Köszönöm, Pollykám - mondta Nettie könnyesen. - Olyan vagy, akár egy falat kenyér.
- Meg is érdemled... Hanem most mennem kell. Vendég. Feküdj le, hívlak délután.
- 70 -
4