STEPHEN KING

Az én vétkem, gondolta. Ha nem is csak az enyém, de bűnrészese vagyok. Benne volt a kezem.
Én vagyok az oka, hogy Henry Beaufort haldoklik vagy talán már meg is halt. Én juttattam
Hugh Priestet a tepsire. Én. Aki mindig rendőrnek készültem, gyerekkorom óta, hogy polgártársaimon
segíthessek. S íme, a seriffi hivatal szégyene, a balfácán Norris Ridgewick azt hitte, ingyen
juthat a hőn áhított Bazunhoz!
- Szánom-bánom – mondta Norris. - Nem segíthetek már rajta, de a töredelem sose késő.
Ugrott volna a székről, amikor friss hang szólalt meg a fejében: Akkor a tyúkszaros életed mi
másra jó, mint hogy vétked jóvátedd?
- Nem tehetem - mondta Norris. Árnyéka a villámfénynél bolondul megnyúlt a fészer falán,
mintha máris a levegőben táncolt volna. - Késő.
Akkor legalább tekintsd meg a művedet! - követelőzött a dühös hang. - Annyit megtehetsz!
Nézz szét jól!
Villámlott ismét. Norris rápillantott a Bazun-botra, és rémülten sikoltott. Meg is billent álltában,
hogy szinte fölakasztotta magát véletlen.
A sudár, hajlékony Bazun helyett hasadozott, régi bambuszbot állt a falnak támasztva, és
gyerekjáték orsóját egyetlen rozsdás csavar fogta.
- Valaki ellopta! - kiáltotta Norris, és sanyarú birtokféltése visszatért. Úgy érezte, ki kell
rontania az utcára, hogy a tolvaj nyoma ki ne hűljön. Vagy ha nem, hát kiirtani a város minden polgárát,
s köztük lesz a tettes is. - Ellopták a Bazunomat! - bőgte a böcöllésző széken.
Dehogy lopták - felelte a dühös hang. - Csak a szemellenződet lopták el, amit magadnak raktál
fel, szabad akaratodból.
- Nem! - Norris fejét mintha két roppant tenyér kezdte volna szorítani. - Nem! Nem!
A lobbanó villámfény azonban a hasadozó bambuszbotot mutatta a Bazun helyén újból. Hiszen
azért állította oda éppen, hogy ez legyen az utolsó dolog, amit életében lát. Mikor a székről ugrik.
Senki nem járt azóta itt. A hangnak tehát igaza van.
Mindig is az volt - toporzékolt a dühös hang: - A kérdés csupán: teszel-e valamit az okozott
baj felől, vagy megszöksz a világból?
Norris cincálta volna le a hurkot, de olyan sejtelme támadt, hogy a fészerben még sincs
egymaga. Dohány, kávé és valami finom kölnivíz illatát szimatolta; Mr. Gaunt illatait.
S vagy egyensúlyát veszítette, vagy lelökte a székről valaki. S amint lebillent, kapáló lába
elrúgta.
Kiáltását elfojtotta a szoruló hurok. Egyik hadakozó keze azonban elkapta a hídlásgerendát.
Fölrántotta magát, amennyire bírta, és szuszhoz jutott. Másik keze a hurkot markolta. Érezte azt is,
hogyan marja nyakát a kender.
Nem tesz! - hallotta Mr. Gaunt ingerült tiltását. - Nem tesz felőle, maga megvesztegetett zsaru!
Nem mintha Mr. Gaunt ott lett volna a fészerben. Norris tudta jól, hogy nem ő billentette
meg, mégis... Mr. Gaunt nem örülhet, hogy így fordul a dolog. A balekok ne ocsúdjanak. Addig ne,
amíg nem késő.
Rángatta a hurkot, de azt mintha betonba ágyazták volna. A gerendához ragaszkodó karja
majd leszakadt, lába méter magasan ollózott a fészer földje felett. Érezte, hogy álla sem bírja a feszítést
soká. Csoda így is, hogy a hurkot ilyen lazán tartotta.
Két ujjával végre sikerült feszítenie rajta. Húzta volna ki a fejét, amikor iszonyú görcs állt a
gerendát markoló kezébe. Zokogva zuhant a földre, és görcsös kezét a melléhez szorította. Emlékezetét
veszthette akkor... Mennyi időre, nem is tudta, de eső kopogott a tetőn, és a villám megmegvilágosította
a fészert, amikor magához tért.
Föltápászkodott, és a kezét szorongatva támolygott a horgászbothoz. A görcs már kiállóban
volt. Dühösen elkapta a botot, és megvizsgálta közelebbről.
Bambusz bizony. Ütött-kopott, nem ér hajítófát.
Norris tyúkmelle megemelkedett, és megszégyenült ordítás szakadt ki belőle. De azon pillanatban
már emelte is a térdét, és kettébe törte rajta a botot. Aztán egymáshoz fogta a kettőt, s megint
eltörte. Mintha csalás nyúlósságát érezte volna a tenyerében. Eldobta a darabokat, s azok a feldőlt
szék ülésénél állapodtak meg.
- Nesze! - kurjantotta. - Nesze!
- 287 -