STEPHEN KING

Az ágy mellett az asztalon kancsó víz állt két pohárral. Alan megtöltött egyet, és áthajolt vele
a rácson.
Sean megpróbált fölülni, de nem bírt. Visszahanyatlott a párnájára, és a sóhajtása Alan szívébe
sajdult. Szerencsétlenül járt Todd fia jutott az eszébe, s amint a tenyerét becsúsztatta Sean
Rusk nyakszirtje alá, hogy felültesse, emléke pusztító képet öltött. Ott látta állni Toddot a végzetes
napon a Scout mellett, amint búcsúzóul visszaint - s a képet haldokló fény színezte vörösre, hogy
Todd fejének körvonalai, arcvonásai jól kiugorjanak.
Alan keze megremegett, és Sean kórházi hálóingének elejére víz lottyant.
- Bocsánat.
- Semmi baj - mondta Sean reszelősen, s már vedelt. Szinte kiitta a pohár vizet, aztán böfögött.
Alan óvatosan visszasegítette párnájára. Sean mintha megüdült volna, de a szeme fénytelen
maradt. Alan elgondolta, hogy ilyen fájdalmasan magányos kisfiút talán még nem is látott, s az emlékezete
összehasonlításul megint megpróbálta Todd képét ráerőszakolni.
Elhárította. Neki itt tennivalója van. Nemszeretem tennivaló, meredek is ráadásul, de érezte
mindinkább, hogy igen fontos. Nem tudhatta ugyan, mi zajlik éppen Castle Rockban, de szinte biztosra
vette, hogy Sean fénytelen szeme és fakó arca válasszal szolgál neki.
Körülnézett, és mosolygást erőltetett. - Unalmas egy szoba.
- Hát - mondta Sean alig hallhatóan. - Tök süket.
- Virágtól talán vidámabb lenne - vélte Alan, azzal végigsimított a bal alsókarján, és kicsippentette
az apróra hajtogatott papírcsokrot az óraszíja alól.
Tudta, hogy a szerencséjét teszi kockára, de már benne volt. S kis híján meg is bánta. Két selyempapír
szirom elhasadt, amint a szorítót lehúzta a bomló csokorról, és a vékony gumipánt fáradtan
pendült. Nyilván ez a csokréta végső mutatványa - de még egyszer utoljára sikeredett. Sean pedig,
nem úgy, mint a bátyja, láthatóan örült neki, pedig a gyógyszerei kábították.
- Csuda! Hogy tetszett csinálni?
- Apró varázslat... Kell? - Azzal már lépett a virággal a vizeskancsóhoz.
- Papír csak. Nem. Meg el is hasadt. - Aztán mintha meggondolta volna, és hogy hálátlannak
ne tessék, ezzel toldotta meg: - Jó kis varázslat. El is tetszik tudni tüntetni?
Tudja fene, fiam, gondolta Alan. Megpróbáljuk. Föltartotta a csokrot, hogy Sean is jól lássa,
aztán maga felé hajtotta a jobb kezét egy csöppet, majd végigsimított rajta. A viharvert csokrétára
való tekintettel jóval lassabban, mint egyébkor - és a sikeren maga lepődött meg a legjobban. A
csokor nem makacskodott; hanem úgy tűnt el összezáruló öklében, akár a kámfor. Zokszó nélkül
tette utolsó szolgálatát.
- Dögös - dicsérte Sean, és Alan titokban egyetértett vele. Vadonatúj csokrot ilyen simán el
nem tüntet!
- Köszönöm – mondta, és utoljára tűzte az összehajtogatott selyempapírt óraszíja alá. - De
ha virág nem kell, mit szólnál huszonöt centhez a kólaautomatába?
Alan előrehajolt, és könnyedén lekapta a huszonöt centest Sean orra hegyéről. Sean elvigyorodott.
- Nézd csak, majd elfelejtettem... Mostanában már hetvenöt kell bele... Hiába, az infláció...
Majd összeszedjük. - Azzal Sean szájából varázsolt ki egy huszonötöst, a harmadikat pedig a maga
füléből. Hanem addigra Sean vigyorgása hervadt, és Alan tudta, hogy sietve végeznie kell. Letette a
három huszonötöst az éjjeliszekrényre. - Majd mikor már jobban leszel.
- Köszönöm szépen, bácsi.
- Szívesen, Sean.
- Hol az apukám? - tudakolta Sean valamivel élénkebben.
Alan furcsállotta a kérdést. Azt várta volna, hogy anyját kérdi először, elvégre hétesztendős.
- Egykettő itt lesz, Sean.
- Jó lenne. Hiányzik.
- Tudom. - Alan hallgatott egy sort, aztán hozzátette. - Anyukád is itt lesz hamarosan.
Sean meggondolta, aztán lassan és bölcsen rázta a fejét. A keményített párnahaj is ropogott
hozzá. - Anyu nem jön. Anyunak más a dolga.
- Más? Mint hogy meglátogasson?
- 268 -