STEPHEN KING

- Látod? Éppen ezt akartam mondani, Alan. Olyasvalakit lát bennem, aki anyja helyére tör
gőzerővel...
- Hajjaj - nyögte Alan. - Mióta vívódsz azzal a gondolattal, hogy Al a Gonosz Mostohát tekinti
benned?
Polly szemöldöke összerándult. - Remélem, nem mulatsz a vívódásomon!
Alan gyengéden megfogta felsőkarján, és megcsókolta a szája sarkát. - Dehogy mulatok. Inkább
mintha én hajtanék rád gőzerővel. Legalábbis olykor úgy érzem. Még ha nincs is így. Szóval
te is?
Polly rábólintott. Homlokáról nem tűnt el a ránc, de simult. - Persze. Tv-sorozatok és filmek
hősei epedeznek, nem igaz?
- Erről a szó. A mozihősök epednek, de nem gyászolnak. Mivel a gyász, az lassú... - Elengedte
Polly karját, s elkezdte az első tányért törölgetni. - A gyász lassan emészt.
- Tudom.
- Azért néha kínos a lelkiismeret is. - Kesernyésen állapította meg tulajdon hangjáról, hogy
védekezőben van. - Nemcsak a gőzerő miatt. Mert az sem igaz. Hanem, hogy milyen könnyen megúsztam.
Pedig hát! Mégis elgondolom gyakran, hogy több gyásszal tartoznék. Nem is tagadom.
Szóljon a javamra annyi, hogy mondhat a lelkiismeret, amit akar, a gyász bennem fészkel.
- Milyen furcsa. Ember lehetsz eszerint - állapította meg Polly simogatóan. - Zavart és elvetemült.
- Alighanem. Al is a maga módján heveri ki a baját. Mert a módját megtalálta... Büszke is
vagyok rá. Anyja hiányzik neki persze... de az a gyanúm, ha gyászol, inkább Toddot gyászolja. Nagyon
melléfogsz, ha azt képzeled, azért nem igyekszik haza, mert téged kerül.
- Örülök, ha így van. De bármekkora megkönnyebbülés, mégsem...
- Mégsem teljes?
Polly bólintott.
- Értelek. Csakhogy gondold meg: felnőttek nem értik a gyerekek viselkedését teljesen még
akkor sem, ha a gyerekek majd' teljesen normálisak. Elfelejtjük, milyen gyorsan gyógyulnak. Meg
azt is, milyen hamar változnak. Al távolodóban van. Távolodik tőlem, Jimmy Catlin-féle régi cimboráitól,
de Castle Rocktól is. Távolodik, akár a műbolygó, ha elvált a negyedik segédrakétájától is.
Nem is különös ez, a szülőknek mégis keserves a meglepetésük.
- Mintha korai volna kissé - vetette ellene Polly. - A tizenhét éves kor nem a távolodás ideje
még.
- Korai - hagyta meg Alan egy csöpp ingerültséggel. - Anyját s az öccsét értelmetlen szerencsétlenség
rabolta el tőle, s az élete szétesett. Akár az enyém. Azért úgy jártunk egymás kezére,
mint az apák meg a fiúk azt hiszem mindig, ha életük cserepeit szedegetik. Talán sikerrel is jártunk.
Mégis vak volnék, ha nem látnám, hogy a cserepekből más élet épül. Az én életem itt a Castle járás.
Az övé nem. Már nem. Azt hittem, egy idő múltán visszavágyik. De amikor megemlítettem, hogy
ősszel visszajöhetne a Castle Rock-i középiskolába, a szeméből rögtön láttam, hogy tévedek. Nem
jön vissza, mert sok emléket hagyott itt. Idővel talán változik... De addig nem erőltetném... Csakhogy
ennek a drámának nem mi vagyunk a hősei. Érted?
- Értem. Mondd, Alan...
- Hm?
- Azért hiányzik Al, igaz?
- Igaz hát - hagyta rá Alan egykedvűen. - Naponta.
Riadtan tapasztalta, hogy sírás környékezi. Elfordult, és találomra kinyitotta a konyhaszekrény
egyik ajtaját, közben elgondolta, hogy másfelé kellene fordítani a beszélgetést sietve. - Hogy
van Nettie? - tudakolta. - És örömmel hallotta, hogy a hangja zavartalan.
- Estére jobban lett, bár a telefont nagy sokára vette föl... Már azt hittem, ájultan hever a
padlón.
- Talán elaludt.
- Azt mondta, nem. Nem is úgy hangzott, mint aki álmából riad. Hiszen tudod, milyen az
ember hangja olyankor.
Alan bólintott. Rendőri tapasztalatainak körébe tartozott ez is. Ébresztett telefonnal, és ébredt
telefonra eleget.
- 77 -