STEPHEN KING

Hármat vett be valójában - kettőt reggel, egyet kora délután -, mert tegnapi fájdalma alig
enyhült mára. Polly maga is tartott tőle, hogy képzeli csak azt a forró bizsergést, amit említett. Nem
szívesen szépített pedig Alan előtt, mert azt vallotta, hogy hazugság és szerelem nem jár kéz a kézben,
legalábbis nem sokáig. Ő azonban sokáig a maga asszonya volt, és Alan könyörtelen érdeklődése
megzavarta magánakvalóságát. Bízott Alanben, mégsem akart mindent az orrára kötni.
Alan például egyre többet emlegette a Mayo Klinikát, és Polly tudta, hogy emlegetné még
többet, ha tudná, mennyit kínlódik ő a kezével. Nem akarta pedig, hogy a két nyomorult keze körül
forogjon a szerelmük... De szűkölt attól is, hogy a klinikai vizsgálatok mit mondanának majd. Hiszen
a kínlódással összeszokott - de vajon összeszokna-e a reménytelenséggel?
- Kivennéd a krumplit a sütőből? - kérdezte Alant. - Odacsörögnék Nettie-nek még vacsora
előtt.
- Miért, mi történt vele?
- A hasát fájlalja. Be sem jött ma dolgozni. Remélem nem influenza húzódott a beleire.
Rosalie-tól hallom, hogy gyakori az efféle mostanában. Nettie meg retteg az orvosoktól.
Bagoly mondja verébnek, gondolta Alan. Sok mindent gondolt ő Polly felől, ami ugyan meg
nem fordult volna Polly fejében. Elvégre rendőr volt, hivatali figyelme elkísérte, mikor már letette a
szolgálatot. Ő maga nem is próbált szabadulni már a benne lakó hivatalos embertől. S ha felesége
életének utolsó hónapjaiban nem veti ki magából, élhetne ő is, Todd is.
Megfigyelte, hogy Polly kesztyűben várja, de azt is, hogy benn a konyhában a foga segítségével
húzza le a kesztyűt, nem mint más, kézzel. Figyelte, hogyan rakja ki a csirkéket tálra, és látta,
hogyan keményedik meg a fintor a száján, amikor a tálat emeli a mikrosütőhöz. Rossz jeleket sejtett
mindebben, azért utánasétált Pollynak a nappali ajtajáig, mert látni akarta, hogyan kezeli a telefont.
Abból következtet az állapotára a legbiztosabban, S most akadt egy jó jel is végre a sok rossz közt.
Alan legalábbis jó jelet sejtett abban, hogy a hívás megtörtént egy-kettő - s mivel Polly a
szoba túlsó végéből telefonált, Alan nem láthatta, hogy a nappali szoba készülékét is meg a többit is
nagy nyomógombosra cserélték, éppen ma. Visszahúzódott tehát a konyhába, de a fülét hegyezte.
- Halló! Nettie?... Hívtalak már. Aludtál?... Értem... Ühüm... Jobban? Végre. Aggódtam...
Nem, a vacsora elintéződött, Alan grillcsirkét hozott a Csipi Csibéből... Jól készítik, igen.
Alan kivett még egy tálat a konyhaszekrénybő, s ez járt a fejében: Tagadja a fájdalmát. Nem
számít mégsem, hogy a telefonnal fürgén bánik... Nem javult tavaly óta. Talán rosszabbodott is.
Nem keserítette el Polly makacs tagadása. A színtiszta igazságra kevesebbet adott Pollynál.
Vegyük például a gyerekét. 1971 elején szülte, talán hét hónappal azután, hogy Castle Rockot távolsági
buszon elhagyta. És Alan úgy tudta tőle, hogy a Kelton nevű fiú három hónapos korában
meghalt Denverben. Hirtelen, fulladásos csecsemőhalál vitte el - a fiatal anyák réme. A történet hiteles
volt, Alan nem is kételkedett abban, hogy Kelton Chalmers meghalt csakugyan. De nem úgy,
ahogyan Pollytól hallotta. Rendőr volt, nem lehetett falhoz állítani.
(Legfeljebb Annie állíthatott falhoz, igaz?)
Igaz, hagyta meg. Vegye jegyzőkönyvbe. A közbevetésnek helyt adunk.
Mi súgta neki, hogy Polly nem mond igazat? A szeme rebbenése, mikor oly nyílt tekintettel
meredt rá? Hogy a keze minduntalan a bal fülcimpáját kereste? Hogy a lábát hol keresztbe vetette,
hol összeszorította, mint a gyerekek, ha a Mikor gurítok? játékukat játsszák.
Olvashatott bármelyik jelből, s talán mégsem olvasott belőlük. Berregő szólalt meg benne
inkább, olyan hangon, mint amikor acéllappal kifoltozott fejű szivar megy át fémellenőrző automatán
a repülőtéren.
Sem nem bántotta, sem nem aggasztotta az efféle hazugság. Tudta, hogy némelyek haszonért
hazudnak, mások éppen azért, mert vesztesek, vagy mert az igazság távol áll tőlük... mások
csupán azért, mert kivárnák az igazság percét. S úgy vélte, Polly hazugsága ebből a nemből való. Ő
pedig várt szívesen. Eljön az idő, amikor bevezeti majd titkainak kamrájába. Nincs miért siettetni.
Semmi sietség. Rendőrnek fényűző gondolat.
Fényűző volt Polly érett, nyugodalmas hangját hallgatnia is, ahogyan a nappaliból áramlott.
Nem lett volna teljes a lelke nyugalma még afelől sem, hogy itt a konyhában tudja minden tányér és
eszköz helyét, de a hálószobában is tudja, melyik fiókban tartja Polly a harisnyanadrágjait, napbarnítottsága
hol ér véget meg más ilyesmiket - de mindez a tudomás eltörpült amellett, hogy Polly
hangját ismeri. Legfeljebb az volt a közös e bennfentességekben, hogy otthonként vették körül.
- 75 -