STEPHEN KING

Gaunt széles mosolygása kivillantotta összevissza nőtt görbe fogait. - Helyes! Ez a helyes! -
Közben kibélelte a dobozt selyempapírral, percegő fehérségébe ágyazta a lámpaernyőt, ráhajtotta a
dobozt, és lendületesen leragasztotta. - Meg is vagyunk! Egy hasznos holmi megint a gazdájára lelt!
És odanyújtotta a dobozt. Nettie megborzongott, amint az ujja az átvételkor megérintette
Gaunt kezét - pedig néhány perce még milyen igyekezettel szorongatta! De az a ködös és érthetetlen
közjátéknak tetszett már. Gaunt a fehér doboz tetejére ráhelyezte a tortatartót. Nettie mintha látott
volna benne valamit.
- Mi az?
- Levél a gazdasszonyának - felelte Gaunt.
Nettie arcán rémület ütközött ki. - Csak nem rólam szól?
- Már hogy szólna! - nevetett Gaunt, és Nettie mindjárt megnyugodott. Varázslatos volt a
nevető Gaunt, és bizalmat gerjesztett. - Hát vigye a lámpaernyőjét, Netitia, és lássam megint!
- Meglesz. - Szolgálatkész válasza csöndesíthette rossz sejtelmeit is (mert szívében, mint a
zsúfolt metróban, egymást taszigálták félelmei és vágyai mindig), de annyit tudott, hogy egyebet
vásárolni nemigen fog már a Hasznos Holmikban.
De ezt a szerencsét! Nemcsak hogy gyönyörűséges, de éppen erre vágyott mindig, ez hiányzott
szerény gyűjteményébe. Kis híján megvallotta Mr. Gauntnak, hogy az ő férje élne ma is, ha éppen
tizennégy esztendeje össze nem töri az ehhez igen hasonló zománcüveg lámpaernyőjét. De az
volt az utolsó szalmaszál. Akkor nem bírta tovább. Férje nem egy csontját összetörte neki, amíg
együtt éltek, de az nem fájt annyira. Akkor kicsordult a pohár, amikor azt törte össze, amit ő a szívébe
zárt. Akkor végzett vele.
Aztán mégis úgy döntött, nem kell Mr. Gauntnak mindent tudnia.
Úgy látszott különben is, hogy tud mindent.
- Polly! Polly! Jön már!
Polly otthagyta a próbababát, a ruhaszegély tűzködését, és sietett a kirakathoz. Álltak egymás
mellett Rosalie-val, úgy lesték Nettie-t, amint megindul feléjük a Hasznos Holmikból, megrakottan.
Táskája az egyik hóna alatt, esernyője a másik alatt, és Polly tortatartóját fehér doboz tetején
egyensúlyozta.
- Kiszaladjak elébe? - kérdezte Rosalie.
- Ne! - Polly fékezte még a kezével is: - Inkább ne. Emlékeztetnéd, hogy idegesnek illene
lennie.
És együtt nézték, hogy Nettie nem surran már, mintha vihar elől igyekezne hazafelé - inkább
lebegett.
Nem is, gondolta Polly. Nem, inkább mintha habokon úszna.
S egy újabb eszmetársítás nevetésre indította. Rosalie megemelt szemöldökkel nézett rá.
- Ki vele!
- Az elégedettsége... - mondta Polly, és le nem vette a szemét az álomjáró módjára közlekedő
Nettie-ről.
- Mit látsz?
- Olyan, mint akit megfektettek... És hármat élvezett mindjárt.
Rosalie elvörösödött, majd kinézett Nettie-re, és elfogta a nevetés. Polly sem bírt magával.
Összekapaszkodtak, dülöngéltek, úgy nevettek.
- No fene - szólt be Alan Pangborn az ajtón. - Már ilyenkor mulatnak a hölgyek? Pezsgőzéshez
azért még korai az óra!
- Szerintem négyszer! - sikongott Rosalie, s az arcán könnyek patakzottak. - Én kinézek belőle
négyet legalább!
És megint nekifogtak a dülöngélő nevetésnek egymás karjában, Alan meg az egyenruhája
zsebébe süllyesztett kézzel nézte őket tanácstalan.
3
- 41 -