STEPHEN KING

Leakasztotta a táblát az ajtó üvege mögül, amely szerint érdeklődőt csak bejelentésre fogad,
és másikat akasztott a helyébe. Ez így szólt:
TOVÁBBI ÉRTESÍTÉSIG ZÁRVA
- Most nem lehet, most mulatunk - mondta üres boltjának. - Mulatunk hajnalig.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Polly Chalmers nem is sejtette, mi minden történik a városban.
Amíg Castle Rock Mr. Gaunt fáradozásának első gyümölcseit érlelte, Polly kinn járt a 3-as
városi út végén, a vén Camber tanyáján. Nyomban oda indult, amint befejezte beszélgetését
Alannel.
Befejezte? - gondolta el. - Istenkém, milyen civilizáltan hangzik! Amikor a kagylót lecsaptad
- nem azt akarod mondani?
Helyes, lecsaptam - egyeztek meg. - Csakhogy ő a hátam mögé került! S amikor felelősségre
vontam, zavarossá vált, és hazudott! Lehazudta! Szerintem ilyenkor nem kötelező az illemkedés!
Erre a válaszra nyugtalankodni kezdett benne valami. S ez a valami hangra kapott volna már
őbenne, ha módját és idejét megadja. Polly azonban nem akart ellenkezést hallani. Meggondolni
sem akarta legutóbbi beszélgetését Alan Pangbornnal. Csupán végére akart járni megbízatásának itt
a 3-as városi út végén, aztán fordulni haza. Hideg fürdőre vágyott, majd vagy tizenkét-tizenhat óra
alvásra.
A mélyről kélő hang csak ennyit mondhatott: De Polly... meggondoltad...
Nem. Nem gondolta meg. Lesz még ideje elegendő. Amikor a gondolkodást kezdi, akkor
kezdődik a fájdalom is. Most megbízatásának jár a végére, mégpedig gondolkodás nélkül.
A Camber-tanya kísértetek tanyája volt némelyek szerint. Alig néhány éve ketten haltak meg
a tanyaház tornácán - egy kisfiú meg George Bannerman seriff. Két más, Gary Pervier meg maga
Joe Camber a dombjának oldalában pusztult. Polly oda állította a kocsiját, ahol egy Donna Trenton
nevű asszony állította le valamikor, s az is végzetes hibát követett el. Az azka vadul lengett két melle
közt, ha elfelejtette volna.
Polly nyugtalanul tekintett végig a tanyaház megrokkant tornácán, borostyánnal befutott színes
falain, törten bámuló ablakain. Tücskök húzták bolond nótájukat a fű közt, és a nap úgy tűzött,
mint azokon a vészes napokon, amikor Donna Trenton itt küzdött a fia meg a maga életéért.
Mit keresek itt? - villant Pollyban. - Mi a jóistent keresek én itt?
De a dolgát tudta, s annak kapcsolata nem volt sem Alan Pangbornnal, se Keltonnal, se a
San Franciscó-i Gyámügyi Hatósággal. Ennek a vidéki kiruccanásnak semmi dolga a szeretettel. A
kínlódással inkább. Ennyit tudnia elég. Vagy mégsem?
Kicsiny ezüstamulettjében mozgott valami. Talán élt is. Ha Mr. Gaunttal kötött alkuját nem
teljesíti, az a valami elhal. El sem gondolhatta, bírna-e még egyszer olyan őrlő kínt, amilyenre vasárnap
reggel ébredt. S ha a végét nem látná, alighanem el is emésztené magát.
- Ráadásul nem is Alant célozta meg a csínyével Gaunt - suttogta, amint megindult a pajta
ásító torka és fenyegetően kontyolt fedele felé. - Azt mondta, a kezét nem emelné rá.
Akkor mit törődsz vele? - tudakolta az aggodalmas hang. Törődött vele, mert Alannek ártani
nem akart. Dühös volt rá, igen, de odáig aljasodni nem akart, hogy az ő módján hadakozzon ellene.
De Polly... meggondoltad... Nem. Nem!
Akit megtréfál, az Merrill, az Ász. Az pedig őt nem érdekli... Nem is találkozott vele, csupán
hírből ismerte. A tréfa szenvedője, Ász, csakhogy...
Csakhogy Alan juttatta Ászt a börtönbe. Az sem lehet közömbös, legalábbis szíve azt súgta.
S hogyan is hátrálhatna ki ebből a csínyből? Megtehetné egyáltalán? Itt már Keltonról is szó
van. Mr. Gaunt megemlítette, hogy fia sorsát szájára veszi a város, ha nem áll az alkunak... Azt pedig
el nem viselné!
- 239 -
1