STEPHEN KING

TIZENHATODIK FEJEZET
Nettie sima szürke koporsóba került. Árát Polly Chalmers állta. Alan kérte, hadd szállhasson
be ő is, Polly azonban elutasította, s ezt a kerek, végleges elutasítást ismerte jól Alan, és megnyugodott
benne. A koporsó acélkerekes Szent Mihály lován állt a temetőben, nem messze onnan, ahová
Polly rokonságát temették. A kihányt földet almazöld mű gyepszőnyeggel terítették le, s az vakítóan
csillogott a meleg napfényben. Az ilyen mű gyepszőnyeg mindig felháborította Alant. Ronda
trágárságot látott benne. Jobban a bögyében volt a temetkezési vállalkozók szépészeténél is - hogy
kendőzik a holtakat, és felöltöztetik legjobb ruhájukba, mintha Bostonba igyekeznének üzleti megbeszélésre,
nem pedig a föld alá, férgek és gyökerek közé.
Tom Killingworth tiszteletes úr, a metodisták lelkésze, hetente kétszer járt ki áhítatra a Borókadombra,
és ismerte Nettie-t jól, az temette Polly kérésére. Síri beszéde rövid volt és meleg hangú.
Arról a Nettie Cobbról szólt, aki szívós igyekezettel szabadult a téboly árnyai közül, és bátran
döntött, hogy még egyszer megpróbálkozik ezzel a világgal, hiába bánt el oly csúful vele.
- Gyermekkoromban - mondta - anyám varrószobájának falán olvastam egy odahímzett ír
szólásmondást. Így szólt: „Juss a mennybe, ördög ne hallja a halálhíred.” Nettie Cobb gyötrött lélek
volt, szomorú is talán, mégsem hiszem, hogy az ördöggel társalkodott volna. S bármilyen korán és
iszonyatosan végezte, hiszem, hogy az ördög nem értesült a haláláról, mire Nettie a mennybe jutott.
- Killingworth a hagyományos áldásra emelte két karját. - Imádkozzunk.
A domb túlsó felén, ahová Wilma Jerzycket éppen akkor temették, John Brigham atya vezényelte
az emelkedő-lejtő hangok sokaságát. Odaát kocsik sorakoztak a sírhelytől a temető keleti kapujáig.
A részvét persze az élő Peter Jerzycknek szólt, nem halott feleségének. Ideát csupán öt főt
számlált a gyásznép: Pollyt, Alant, Rosalie Drake-et meg a vén Lenny Partridge-ot (mert az ott volt
minden temetésen elvből, ha ugyan nem pápistát temettek), és Norris Ridgewicket. Norris sápadt
volt és kókadozott. Nem volt kapás - gondolta Alan.
- Istennek népe, az Úr legyen veletek és tartsa üdén Nettie Cobb emlékezetét szívetekben -
mondta végül Killingworth, és az Alan mellett álló Polly újból sírva fakadt. Alan átkarolta, Polly
pedig hálásan húzódott mellé, és kezét a kezébe kulcsolta. - Világosítsa meg az Úr az ő orcáját, és
könyörüljön rajtatok. Könnyítsen gyászotokon és adjon néktek békességet. Ámen.
A nap melegebben sütött, mint Kolumbusz napján, és amikor Alan felemelte a fejét, a Szent
Mihály lova acélrúdjairól fényszikrák pattantak a szemébe. Szabad kezével megsimította a homlokát.
Nyári izzadság ütközött ki rajta csakugyan. Polly friss papír zsebkendőt húzott elő táskájából,
és megtörölte könnyes szemét.
- Jól vagy, bogaram? - kérdezte Alan.
- Jól... csak hát meg kell siratnom szegényt. Miért kellett ilyesminek történnie? Miért? -
hüppögte.
Éppen ez a kérdés foglalkoztatta Alant. Mikor Pollyt magához ölelte, válla fölött Norrist látta
elballagni Nettie gyászolóinak kocsiparkja felé. Mintha nem tudná, merre tart, vagy álomjáró
volna, állapította meg Alan a homlokát ráncolva. Majd Rosalie Drake lépett oda Norrishoz, mondott
valamit neki, Norris pedig megölelte.
Ismerte, persze, gondolta el Alan, hát gyászolja ő is. Te meg, tekintett magába, annyit járszkelsz
árnyak közt mostanában, hogy talán teveled a baj.
Majd ott állt előttük a tiszteletes, és Polly megemberelte magát, úgy hálálkodott a szolgálatáért.
Killingworth a két kezét nyújtotta, és Alan leplezett csodálkozással figyelte, mennyire óvatlanul
nyújtja Polly, s az hogy tűnik el a tiszteletes nagy tenyerében. Nem is emlékezett, hogy Polly
ilyen önfeledten fogadott volna kézfogást.
Nemhogy javult. Nagyot javult. Mi történhetett?
A domb túlsó feléről John Brigham atya bosszantó orrhangját hallotta:
- Béke veletek.
- És teveled - zúgták a gyászolók.
1
- 199 -