STEPHEN KING

- Hőj! - fújt Keeton, és megtörölte a homlokát. Mint akit kifacsartak... Igaz, ilyen elégedett
sem volt már régóta. - Szép futam volt!
- Festeni se lehetett volna szebbet - helyeselt Gaunt.
- Tudtak azért a régiek is valamit, nem igaz?
- Tudtak bizony - mosolygott Gaunt. - Hát, úgy látszik, én tartozom szívességgel, Mr.
Keeton.
- Ugyan már. Mulattunk.
- Nem, nem. Ember tesz fogadást, eb aki megállja! Nem addig az. Szóljon majd, amikor a
kint járó ebet leütik, mint a kártyások mondják.
A kint járó ebet leütik?
A régi szólás egyszeriben eszébe juttatta Keetonnak minden baját. A kint járó eb! Az ő lesz!
S Ezek ütik le! Csütörtökön jönnek, és leütik... Mi lesz akkor? Mi lesz? Újságok vastag betűs leleplezései
táncoltak a szeme előtt.
- Érdekli, hogyan éltek a játékszerrel a harmincas évek lovasai? - tudakolta Gaunt tapintatosan.
- Hogyne - felelte Keeton, bár érdeklődés éppen nem buzgott benne... Amíg föl nem tekintett.
Hanem akkor megint Gaunt szeme tüzébe került, és mindjárt úgy érezte, nincs fontosabb dolga
a játék történetének megismerésénél.
- Hát az úgy volt - mesélte Gaunt -, hogy kiterítették a napi újságot vagy a Turfot, és végigjátszották
a futamokat sorjában. Mármint ezen a pályán. A lovakra az újságban megadott neveket
akasztották futamonként... Ujjukat tették mindenikre, úgy keresztelték el fennhangon... Majd elindították.
S le is zavarták mind a nyolc-tíz-tizenkét aznapi futamot. Aztán kimentek a pályára, és az
otthoni nyerőket tették meg.
- Nem fizettek rá? - érdeklődött Keeton, s a hangja mintha lehetetlen messziségből érte volna
a tulajdon fülét is. Mintha Leland Gaunt szeme tüze vörös habbá változott volna, s ő abban
úszott volna messzi napnyugatnak... Furcsa káprázat volt, de nem kellemetlen.
- Az elbeszélések szerint nem - válaszolta Gaunt. - Talán babonaság, de... Ha megvenné,
megpróbálhatná maga is.
- Igaz - állapította meg Keeton.
- Magának úgyis nagy szüksége lenne a Befutóra, ugye, Danforth?
- Nem is egyre. Az idény minden befutójára. Mennyiért vesztegeti?
- Hohó! - nevette Gaunt. - Nem addig az! Az adósa vagyok máris! Hát jó, megmondom.
Nyissa ki a tárcáját, és adja ide az első bankót, ami a kezébe kerül. Az lesz az ára.
Keeton ki is nyitotta, és úgy vette elő az első bankjegyet, hogy rá sem pillantott. Nem szabadulhatott
Gaunt szemétől. S persze a bankjegyet Thomas Jefferson arcmása díszítette - vagyis azzal
a címlettel fizetett, arnelyik a kezdet kezdetén bajba rántotta.
Gaunt olyan gyorsan tüntette el, akár a bűvész, e szóval: - És még valami.
- Micsoda?
Gaunt előredőlt, elnézegette Keetont, végül a térdére tette kezét. - Mr. Keeton... Tudja-e,
hogy Ezek a nyomában vannak?
Keeton lélegzete elállt. Rossz álommal küzdők lélegzete áll így el időnként. - Tudom - súgta.
- Én ne tudnám?
- A város teli Ezekkel - mondta tovább Gaunt fojtottan, bizalmasan. - Összefertezték a várost!
Egy hete nincs, hogy nyitottam, máris tudom. Meglehet, énrám is fenik a fogukat. Még hogy
meglehet! Bizonyosan. A segítségére is rászorulhatok.
- Megadom - jelentette ki Keeton határozottan. - Ami csak tőlem telik, megadom!
- Nem azért... Hiszen először találkoztunk az életben, és jogom a kéréshez nincsen...
Keeton úgy érezte, a legutóbbi tíz esztendőben Gauntnál igazabb barátra szert nem tett, ezért
élénken tiltakozott volna. Gaunt azonban felemelte a kezét, és Keetonnak nyomban odalett a tiltakozni
való kedve.
- 94 -
5