STEPHEN KING

- Más. Anyu a Királynál jár látogatóba. Azért nem mehetek a szobájába se. Bezárja az ajtót,
fölteszi a napszemüvegét, és meglátogatja a Királyt.
Alan megfigyelte Mrs. Ruskot, amíg az állami rendőrök kérdezgették. Lassan, szakadozottan
beszélt, és az asztalon napszemüveg volt a keze ügyében. S annak nem hagyott békét. Fél kézzel
babrálta, odavonta maga elé, aztán mintha megijedt volna, hogy rajtakapja valaki, ismét odébb tolta
észrevétlen. Egy idő múltán Alan már arra gondolt, hogy vagy a megrázkódtatás tette ilyen furcsává,
vagy nyugtatókat szed. Most már fénybe került a dolog. Alan hirtelenében nem is tudta, Brian
felől érdeklődjön-e, vagy ezen az új nyomon induljon el. Lehet, hogy ez is Brianhez vezet?
- Nem is varázslónak tetszik lenni - próbálkozott Sean -, hanem rendőrnek, ugye?
- Ühüm.
- Olyan állami rendőr a kék autóval, aki tép?
- Nem, én a járási seriff vagyok. Az autóm barna, és csillag van az oldalán. Megy az is, ha
muszáj neki, de most a régi kombimmal jöttem, aminek már a roncstelepen volna a helye. - S elmosolyodott.
- Alig ballag már.
Sean szemében érdeklődés ébredt. - Miért nem a barna seriffkocsival tetszik járni?
Hogy el ne vadítsam Jill Mislaburskit meg a bátyádat, gondolta Alan. Jillnél meg is találtam
a számításomat, a bátyádnál kevésbé.
- Nem is tudom - mondta kitérően. - Rég volt reggel, amikor kocsiba ültem.
- Olyan seriffnek tetszik lenni, amilyet a Gyerekek fegyverben mutat?
- Olyasmi.
- Mert mi Briannel kikölcsönöztük azt a filmet, és megnéztük. Pusztító volt, gondoltuk, elmegyünk,
megnézzük a második részét is, amikor a Laterna Magicában játszották múlt nyáron
Bridgetonban, de anyukám nem akart elengedni, mert tizennyolc éven felüli film. Olyanokra nem
enged. Olyanokat csak akkor látunk, ha apu játssza otthon a videón. Szóval a Gyerekek fegyverben,
az nagyon tetszett nekünk. - Sean elakadt, és a pillantása sötétté vált. - Még mielőtt Briannek meglett
a kártyája.
- Miféle kártyája?
Sean szeme most elevenedett meg először. A rémülettől. - A baseballkártya! A nagy csatár
kártyája!
- Igazán? - Alannek a hűtőtáska jutott az eszébe, meg amit Brian vitt benne. Mint mondta, a
csereanyagát. - Gyűjtötte a baseballkártyákat, Sean?
- Gyűjtötte bizony. Így akadt neki a horgára. Bár horogra akadt mindenki.
Alan előrehajolt. - Kinek a horgára, Sean?
- Brian meglőtte magát. Én láttam. A garázsban.
- Tudom. Szegénykém.
- Takony jött ki a fejéből. Nemcsak vér. Sárga takony.
Alan nem tudta, mit szóljon. Szíve súlyosan döngette a mellkasát, szája szárazabb volt a sivatagnál,
s a gyomra forgott. Fiának neve csöngött a fejében, vészesen, mintha a falu bolondja rángatta
volna éjfélkor a lélekharangot.
- Mondtam neki, hogy ne - mélázott Sean. A hangja tárgyilagos maradt ugyan, de a szemében
könny gyűlt, majd kibuggyant, és végiggördült sima arcán. - Most nem nézhetjük együtt a Gyerekek
fegyverben második részét. Amikor már videón kapni lehet. Nézhetem egymagam. Pedig
ilyet nézni csak akkor érdekes, ha Brian hülyéskedik közben.
- Szeretted a bátyádat, ugye? - szólalt meg Alan rekedten, azzal bedugta kezét az ágy rácsán.
Sean Rusk keze lassan rákulcsolódott. Forró volt és pici.
- Hát. A Red Soxnak a csatára akart lenni, ha megnől. Azt magyarázta, hogy a halsodrást
akarja megtanulni. Ahogyan Mike Boddicker dob. Most nem nől már meg. Mondta, hogy ne menjek
közelebb, ha nem akarok összetaknyolódni. Sikítottam. Féltem. Tiszta mozi volt. A mi garázsunkban.
- Tudom - mondta Alan. Annie kocsija járt az eszében. Tört ablakai. A fekete vértócsák az
üléseken. Az bezzeg nem volt mozi. Sírva fakadt. - Tudom, fiam.
- Kért, hogy ígérjek meg valamit. Megígértem neki, és megtartom, ha addig élek is.
- Mit ígértél, fiam?
- 269 -