STEPHEN KING

Frank Jewett nem hallgatott rá. Az életéért küzdő barlanglakó belső hangja arra figyelmeztette,
hogy most a legsebezhetőbb. Ha Alice-nak vagy Brionnak magyarázni kezd, eláshatja magát.
Alice kopogott az ajtaján. Frank Jewett nem válaszolt, csak keringett irodájában, és szedegette
az utóbbi kilenc évben gyűjtött magazinjait. Hirdetésre írt értük, és példányonként vette át a
küldeményeket a Gates Falls-i postahivatalban, rettegve alkalomról alkalomra, hogy a postatisztek
meg az állami rendőrök ráakaszkodnak. Soha nem lett baj. Most meg becsúszik a madzag.
El sem hinnék, hogy ilyesmi a tied lehet, magyarázta neki a barlanglakó. Nem mernék elhinni
- mert ha elhinnék, kisvárosi életszemléletük dőlne romba. Ha megemberelted magadat, mindent
rendbe szedhetsz. De ki tesz meg ilyesmit ővele? Kinek jut ilyesmi az eszébe? (Az nem jutott
az eszébe neki se, miféle eszelős kényszernek engedelmeskedett, amikor itt gyűjtötte a magazinokat.)
Egyvalakit gyaníthatott csupán a csíny mögött. Akivel titkos életét megosztotta - George T.
Nelsont, az iskola asztalosműhelyének tanárát. George bárdolatlanul férfias külseje köcsögöt rejtett.
Frank Jewett vele járt Bostonban egy estélyen, ahol a középkorú urakat csóré fiúk mulattatták... S
ilyesfajta mulatságért az életét börtönben töltheti az ember... Az ilyenfajta mulatság...
Íróasztali készletének támasztott barna borítékra lett figyelmes. Közepén a neve. Frank
Jewett beleiben mintha felvonó szorult volna meg. Fölnézett, és Alice-t meg Briont látta, amint
egymás feje fölött lesnek be az ajtórésen, kimeredő szemmel, tátott szájjal. Tudom már, hogy van a
hal a harasztban, gondolta az igazgató úr.
Intett nekik, hogy takarodjanak. De nem takarodtak, s ez meg sem lepte. Az események nem
peregnek az ember kedvére rémálmában. Azért rémálom a neve. De tehetetlenségének érzése alján
már a düh ágált.
Leült asztalához, és a magazinok tornyát a földre állította. Akkor látta, hogy íróasztala fiókját
csakugyan kifeszítették. Föltépte a borítékot, és színes fényképeket borított ki belőle. A George
T. Nelsonnal töltött bostoni estélyük fényképeit. Szemrevaló fiúkkal hancúroztak (a legidősebb sem
lehetett több tizenkettőnél). És a képeken George arca elmosódott volt mindenütt, hanem az övé
kristálytiszta.
Nem lepődött meg már ezen sem. A borítékban ezt a levelet találta:
Frankó Frankom,
már ne is haraguggyozzál, de le kell lécelnem, nem közelíthetlek meg finomabban. 2000 dollárra
van szükségem. Ma este hétkor jelentkezz vele nálam. Amilyen dörzsölt gyerek vagy, ebből a
slamasztikából még kimászol valahogy, de ha a lét nem tejeled le, a városban minden telefonpóznára
kiszögezek egyet ezekből a képekből, mindjárt a kaszinó hirdetései alá. Akkor meg kimuzsikálnak
a városból tégedet, apukám. Azért mondom, kettőezer a dezső, azzal ott légy legkésőbb negyed
nyolckor nálam, mert ha nem, azt kívánod, hogy a faszod lenne lóhús.
Barátod
GEORGE
Barátod. Még hogy a barátom!
Szeme hitetlenkedőn akadt el ezen a soron, valahányszor végigfutotta a levelet.
Barátom, Júdás!
Brion McGinley már dörömbölt az ajtón, de amint Frank Jewett végre fölpillantott, Brion
ökle megállt félúton. Az igazgató úr arca viaszfehér volt, csupán két piros bohócfolt égett az orcáján,
és a száján vicsorgó fogak villantak ki.
Nem volt ő már a régi kibazgató úr.
Barátom - gondolta el ismét, majd fél kézzel összegyűrte a levelet, másik kezével pedig a
színes fényképeket tolta vissza a borítékba. Dühének kék lángja narancssárgára hevült. - Ott leszek,
ne félj! Mindent megbeszélünk, barátom!
- Meg ám - mondta fennhangon. - De meg ám! - És vicsorgása szélesebbre vált.
- 209 -