STEPHEN KING

Norris elnézett a sárga forgalmi fényben meg-megvillanó bank felé, és elnevette magát. -
Nem hinném.
- Hát akkor?
- Nem bánom - állt rá Norris. - De ha a vásárt néhány percen belül nem ütjük nyélbe, akkor
bizony mennem kell.
Leland Gaunt egyszerre nyögött és nevetett. - Mintha a zsebem gyors kifordítására buzdítanának
- mondta. - Jöjjön, jöjjön, biztos úr. Két percen belül megleszünk.
- Hát szó se róla, igen megkívántam ezt a botot - bökte ki Norris, hiába tudta, hogy az efféle
ömlengés nem használ az alkunak.
- Az öné is lesz - biztosította Gaunt. - Jobb ajánlatot életében nem kapott a biztos úr.
Azzal betessékelte Norrist a Hasznos Holmik közé, és becsukta mögötte az ajtót.
HATODIK FEJEZET
Wilma Jerzyck annyira azért nem látott át a férjén. Azon csütörtök éjjel úgy tervezte lefekvéskor,
hogy péntek reggel első dolga lesz átmenni Nettie Cobbhoz rendet tenni. Torzsalkodásai
olykor következmények nélkül múltak el, ha azonban kiéleződött a helyzet, Wilma ragaszkodott
hozzá, hogy a párviadal színhelyét és fegyvernemét ő válassza meg. Hadilábon töltött életének első
törvénye így hangzott: Az utolsó szó mindig a tiéd legyen. Második törvénye pedig: Az első lépést te
tedd meg. S amint a soron lévő „rendtételen” töprengett, úgy határozott, hogy nem áll meg az első
lépésnél. Mint Pete-tel tudatta, addig tekergeti a feje gombját Nettie-nek, amíg le nem szedi.
Wilma azt várta, hogy az éjszakát majd füstölgéssel és forgolódással tölti, az íj idegénél feszültebben
- nem először. Majd az történt, hogy alig hajtotta álomra fejét, máris elaludt, és frissen,
szokatlanul nagy lelki nyugalommal ébredt. Amint a konyhaasztalnál ült pénteken reggel, pongyolában,
elgondolta, hogy nem is érkezett el a „rendteremtés” ideje talán. Annyit megjegyzett tegnap
esti dühéből, hogy Nettie begazolt a telefonhívására. Ennyit talán megjegyzett volna a kőszent is.
Akkor meg miért ne hagyná lógva az Agy 1991-es Bajnokát egy darabig? Vergődjön ő az
ágyában álmatlanul, és tépelődjön, honnan szakad nyakába a Wilma-vész. Egypárszor elgördül a
háza előtt, talán néhány telefonhívást is megereszt még. S amint a kávéját szürcsölte (Pete ült az
asztalnál és aggódón leste az újság sportrovata fölött), még az is megfordult a fejében, hogy ha
Nettie csakugyan olyan habókos, mint hírlik, akkor talán nem is kell „rendet teremtenie”. Fordulhat
úgy is hogy a „rend” megterem magától. Ez a gondolat annyira felderítette, hogy Pete-nek engedélyezett
egy búcsúcsókot, amint ott állt előtte az aktatáskájával, eltakarodásra készen.
Álmában nem jutott volna eszébe, hogy az ő nyuszi férje netán megmaszlagolja. Pedig Pete
Jerzyck azt tette. Nem is először.
Wilma tudta, hogy elnyomja a férjét, bár azt nem, hogy mennyire. Pete nem csupán félt tőle,
hanem szent rettegésben élt, mint a Nagy Mennydörgető Istenhegy tövében némely délszaki népek,
akik babonás félelemmel lesik, mikor indul nemzedékek verőfényes boldogságát önteni le égő lávával.
Ilyen néptörzsek élnek a megbékítés szertartásaival is nyilván. S e szertartások akkor nem
segítenek már, amikor tüzes eső zúdul a falujukra. Addig kell hozzájuk folyamodni, amíg a békesség
teljes. Pete Jerzyck nem agyalt ki szertartásrendet Wilma imádatára. Igen prózai eszközökkel
élt. Nem áldozati szent ostyával, hanem nyugtatókkal.
Bejelentkezett Ray Van Allenhez, Castle Rock körorvosához, és megvallotta neki, hogy szorongásait
enyhítő szerre volna sürgős szüksége. Munkája nyomasztja, és a csökkenő jutalékok korában
azt kell tapasztalnia, hogy gondjait egyre kevésbé teheti le munkája végeztével. Azért talán a
doktor úr írhatna neki valamit, hogy az élete könnyebbedjen.
Ray Van Allen doktor nem látott bele az ingatlankereskedelem rejtelmeibe, de azt elgondolta,
miféle szorongást okozhat Wilmával élni. Élt a gyanúpörrel, hogy Pete Jerzycknek soha oka sem
lenne a szorongásra, ha beköltözne az irodájába - de persze tanácsot ez irányban nem adhatott. Fogta
tehát, és Xanaxot rendelt neki a szokásos figyelmeztetések kíséretében, majd sok szerencsét kí-
- 66 -
1