STEPHEN KING

szaemlékezett, így látta. Csakhogy a rászedésnek is ez a legjobb módja. Leválasztani a csoportról a
palimadarat, elnyájaskodni vele, aztán megsúgni, milyen ritka alkalmi árat ajánlhat a Niagaráért.
- Alan? - Polly az öklével kocogtatta meg a fejét. - Jelen vagy?
Alan rámosolygott. - Jelen hát.
Polly sötétkék szvetterben jött ki Nettie temetésére, s hozzá való kék nyakkendőt kötött a fehér
blúzához. Amíg Alan töprengett, Polly lekanyarította nyakkendőjét, és két kézzel gombolgatta
fehér blúzának fölső gombjait.
- Még! - buzdította Alan buján. - Völgyet, hölgyem.
- Csönd - intette le Polly szemérmes mosollyal. - Nem a Fő utca kellős közepén délután fél
háromkor. Különben is temetésről jövünk, ha netán elfelejtetted.
Alan megrezzent. - Már fél három?
- Ha a fél három nálad későnek számít, akkor késésben vagy. - Azzal megkocogtatta a csuklóját.
- Rá szoktál nézni erre a krumplira, ha már viseled?
Alan rápillantott, és látta, hogy inkább háromnegyed, mint fél az idő. Ha Brian Ruskot az iskolából
jövet el akarja csípni, indulnia kell. Háromkor eresztik szélnek őket.
- Hadd látom a talizmánodat.
Polly a vékony nyakláncánál fogva kicsiny ezüsttárgyat emelt ki a blúzából, csészét formált
a tenyeréből, s úgy tartotta, hogy az ujjait bármikor rázárhassa, ha Alan hozzányúlna.
- Nem tudom, szabad-e... - Polly mosolygott, de látszott, hogy félve várja, mit tesz Alan. -
Zavarhatja a kisugárzását vagy mit tudom...
- Ugyan már, Pol - berzenkedett Alan.
- Ide figyelj - csattant föl Polly -, egyet tisztázzunk. - Hangja indulatossá vált ismét. Érezhetően,
bármennyire elfojtotta volna indulatát. - Te könnyen tréfálsz. Nem neked kell nagyobb gomb a
telefonodra, nem te nyeled a Percodant marokszám...
- Hé, Polly, nem vagy ám...
- Nem baj. - Polly arcán piros foltok jelentek meg. Mint később meggondolta, az indulat éppen
azért lett úrrá rajta, mert amulettjére éppúgy tekintett vasárnap, mint Alan most. Hanem ő azóta
már másként, s ezzel a változással elszámolnia nem volt egyszerű. - Hatott, érted? Akármilyen hülyeség,
hatott. Vasárnap délelőtt, amikor Nettie meglátogatott, kínlódtam kutyára. Már az járt az
eszemben, hogy a baj egyetlen gyógyszere az amputálás. Szinte jóleső meglépetés volt, amikor az
eszembe jutott. Az ám, levetetni mind a kettőt! Hogyhogy ez nem jutott az eszembe eddig! Így valahogy.
Most meg, két nappal később nem érzek egyebet, mint amit Van Allen doktor „vándor fájdalomnak”
nevez. De mintha még az is múlóban volna. Emlékszem, egy éve hántolatlan rizsen voltam
egy hétig, attól reméltem javulást. Az amulett vajon mennyivel butább dolog?
Indulata elpárolgott beszéd közben. Már szinte könyörgőn tekintett Alanre.
- Nem tudom, Polly. Magam sem tudom.
Polly nyitotta a markát, s az azkát hüvelykujja és mutatóujja közé csippentette. Alan odahajolt,
hogy megnézze, de érintésével nem fenyegette. Gömbölyded ezüsttárgy volt, az alján apró likak,
nem nagyobbak, mint amilyenekből az újságok fényképei állnak össze. Óezüstre vallóan ragyogott
a napfényben.
S amint elnézte, értelmetlen és mégis erős érzés szállta meg. Tűrhetetlen holmi! Alig fékezhette
magát, hogy le ne tépje és ki ne hajítsa a kocsi ablakán.
Jó ötlet, látod, pajtás! Tedd csak meg, aztán csipegetheted a fogad az öledből!
- Néha mintha mozogni éreznék benne valamit - jegyezte meg Polly mosolyogva. - Mexikói
babot, ilyesmit. Nem furcsa?
- Nem tudom.
Rosszallóan nézte, amint Polly visszaejti a blúzába. De amikor eltűnt a szeme elől, s azt látta
csak, hogy Polly fürge ujjal gombolkozik, rosszallása alábbhagyott. Csupán az a gyanúja nem oszlott
el, hogy Mr. Leland Gaunt rászedi az ő szerelmét... Ha pedig rászedi, akkor nem ő az egyetlen
áldozat.
- Hátha másnak tulajdoníthatod a javulást? - Olyan óvatos volt a kérdése, mint aki sebes vizű
patakon kél át, iszamos köveken. - Tapasztaltál javulást máskor is, nem emlékszel?
- Már hogyne emlékeznék - felelte Polly, és a türelmetlenségét gyeplőszáron tartotta ő is. -
Elvégre az én kezem.
- 202 -