STEPHEN KING

Öt perccel később már a tanya nyugati végét cserkészte. S a legvégén járt, szálas gyom közt,
amikor megtalálta, amit keresett, a nagy, lapos követ. Fölszedte, félrehajította, és dühödötten ásott.
Két perc nem telt bele, az ásó tompa puffanással bádogba ütközött. Ász térdre rogyott, és két kezével
kotort tovább, akár a kutya az elásott csont után, és újabb perc múltán Sherwin-Williams festékesdobozt
emelt ki a földből.
A kokain elszánt hívei elszánt körömrágók is egyben. Ász is közéjük számított. Körme nem
volt annyi, hogy fölfeszíthette volna a doboz födelét. Szélén a festék ragaccsá sűrűsödött. Ász morogva
rántotta elő zsebkését, vasát aláfeszítette a peremnek, úgy emelte föl, majd belesandított.
Bankók! Egy köteg, két köteg, három, négy...
Ordítva nyúlt be, kirántotta... és csalódott megint. Ajándékutalványok voltak, az a fajta, amilyet
beváltani csak a Mason-Dixon vonaltól délre lehetett, ott is csak 1964-ig, amikor a kibocsátó
Red Ball cég megbukott.
- Vessen ki a föld, te vén szar! - üvöltötte Ász, és félrelökte az utalványokat. Ki is bomlottak
a hirtelen támadt meleg szélben, és szerteröppentek. Némelyikük megakadt és lengett a gaz szárán,
akár a poros lobogó. - Zápultál volna anyádba!
A doboz alján kotorászott. Ki is borította, majd megnézte, nem ragasztott-e a fenekébe valamit
az öreg, de nem talált semmit ott se. Végül eldobta a dobozt, és nézett utána, majd odaszaladt,
és belerúgott.
Zsebét tapogatta a térképért megint. Egy rémült pillanatig azt hitte, elhagyta valahol, de kiderült,
hogy csak beszorult a zsebe mélyébe. Kitépte, nézegette. A másik kereszt, az a pajta mögött...
S Ász agya lángra gyúlt, mint fáklya július negyedike estéjén.
Az öreg ezzel a dobozzal akarta félrevezetni a kincskeresőket! Hogy majd a lapos kövek alján
ássanak! Vezette őket az orruknál fogva, hogy elveszítsék a kedvüket. Aztán itt, egyszer csak a
legelhagyatottabb zugban...
- Ha ugyan nem volt térképük a többieknek is - rebegte. De már fogta a csákányt meg az
ásót, és szaladt a pajta végének, ragyogó szemmel, verejtékesen, fejéhez tapadt ritkuló szürke hajával.
Meglátta az otthagyott Air-Flow utánfutót, és egyenest annak tartott. Szinte elérte már, amikor
megbotlott valamiben, és elvágódott. De már kelt is föl. S akkor látta, mibe botlott.
Ásóba. Friss föld tapadt rá.
Ászt rossz sejtelmek környékezték. Beköltöztek a hasába, onnan megindultak a mellének,
majd leszálltak a tökéig. Szájára csúf vicsorgás ült.
Lábra kapott, és meglátta a lapos követ a közelben, földes felével fölfelé. Nemrég lökték félre.
Valaki járt itt. Valaki kiforgatta a kincséből!
- Nem lehet - suttogta, s a szavakat úgy köpte, mint a turhát. - Nem lehet!
Az eldobott ásó és a félrevetett kő közelében friss földre lett figyelmes. Nemrég hányták
vissza a gödörbe. Felibe-harmadába. Ász már eldobta a szerszámait, de nem nyúlt a tolvajéhoz sem,
csak térdre esett, és kotorta a földet a gödörből. Semennyi időbe nem telt, kezébe akadt a
kekszesdoboz.
Kiemelte, lefeszítette a tetejét. Egyetlen fehér boríték volt benne.
Ász kivette, fölszakította. Összehajtott ív papír meg egy kisebb boríték hullt ki belőle. A kisebb
borítékkal nem foglalkozott most, az ívet hajtotta szét. Gépelt levél. A szája is tátva maradt,
mikor a maga nevét olvasta a címzésben.
Kedves Ász!
Nem bizonyos ugyan, hogy ezt a levelet megtalálod, bár igen remélem. Öröm volt téged sittre
vágni is, de ennek az alkalomnak még jobban örülök. Bárcsak láthatnám a pofádat, amikor olvasod!
Nem sokkal aztán, hogy leültettelek, meglátogattam a Papát. Találkozgattunk addig is, havonta
egyszer. Egy százassal megemberelt ilyenkor, én meg nem emeltem szót az uzsorakölcsönei
miatt. Soha vitánk nem volt. Hanem ezt a megbeszélésünket azzal szakította félbe, hogy „valamit
- 248 -
9