STEPHEN KING

- Behoztad a ruhát?
Pete kerek arcán kínos meglepetés és bűntudat jelent meg. - Nahát! Annyira belefeledkeztem
az újságba! Megyek s hozom. - S már a cipőjét kotorta.
- Hagyd csak - mondta Wilma, és elindult a konyhának.
- Wilma! Hozom én!
- Ne fáradj - szólt vissza Wilma mézédesen. - Dehogy szólítanálak el sürgős újságolvasnivagy
tévénéznivalódtól! Csak azért, mert hat órát álltam a pénztárgépnél? Ne zavartasd magad,
Peter.
Vissza se kellett pillantania, hogy szavainak hatását megmérje. Hét év házasság után méltán
hitte, hogy Peter Michael Jerzyck nem tartogat már a számára meglepetéseket. Enyhe bosszúságot
és sértődöttséget látna most az arcán. Úgy áll majd néhány pillanatig a szoba közepén, mint aki a
nagydolgát intézte, és most azon töri a fejét, használt-e utána papírt vagy sem. Aztán megindul, nekiáll
teríteni, s hozza a serpenyőt. S az asztalnál kérdésekkel árasztja el, hogyan telt a délutánja az
ABC-ben, és érdeklődőn hallgatja, egyszer sem szúr közbe olyasmit, ami az ő munkahelyén történt
Williams Brownnál, a nagy oxfordi ingatlanügynökségnél. Wilma pedig titkon örül a tapintatának,
mert az ingatlanügyek halálosan untatták. Vacsora után is Pete szedi le az asztalt, és amíg elmosogat,
addig őrajta az újságolvasás sora. Ma kivált mi sem természetesebb a dolgok efféle rendjénél,
hiszen Pete egy apró kötelességéről elfelejtkezett! Wilma éppen nem bánta, hogy a ruhát neki kell
leszednie - szerette is a tapintását meg az illatát, mikor egy délután kinn száradt a verőfényen -, Pete-tel
azonban nem osztotta meg ezt a titkos örömét.
Volt akárhány ilyen titka, amit magának tartott. Elvégre háborúban nem azért nyomul előre
a katona, hogy aztán visszavonuljon. Némelyik este munka után akár egy órát vagy kettőt is viaskodott
Pete-tel, s az fújta a visszavonulást. Ilyenkor aztán Wilma újra új vonalon tűzte le gombostűit
lelkének terepasztalán. Ma este az összecsapás eldőlt két percen belül - nyugtázta megelégedetten.
Wilma hite szerint a házasság háborúság volt egy életen át. S az ilyen hosszú hadjáratban,
ahol se foglyot szedni nem lehet, se a másik fél földjéből talpalatnyit felperzseletlen hagyni, a könynyű
győzelmek diadalittassága nem tart semeddig. Hogy mennyire nem, azt még nem is tudhatta,
amikor bal karja alatt a ruháskosárral kifelé indult a kertbe.
Félútján meglepetten torpant meg. Hova a ménkűbe lettek a lepedők?
Nagy fehér foltjaik még sötétben is kivernék a szemét, de most nem látott egyet sem. A szél
fújta el? Ugyan már. Fújdogált szél, igaz, de ahhoz vihar kellett volna! Csak nem valaki ellopta?
Abban a pillanatban feltámadt a szél, és Wilma lassú, nagy lobbanást hallott. Jó, itt vannak a
lepedők, csak hol? A népes, tizenhárom gyermekes katolikus család legidősebb lánya ismerte jól a
szárítókötélen lobbanó lepedő hangját. S ez a hang most nem az igazi. Súlyos és tompa.
Wilma tett vagy két lépést, és örökké aggodalmas arca még aggodalmasabbá vált. Már látta
a lepedőket, de csak formájukat. A fehérségüket nem.
Megint tett egy apró lépést, és a szél ismét keresztülsurrant a kerten. A lepedőformák kihasasodtak,
feléje lódultak, és mielőtt Wilma a kezét megemelhette volna, súlyosan, ragacsosan csaptak
az arcába. Csatak tapadt az arcára, mintha nyúlósan hideg kéz ütötte volna arcul.
Nem volt sikoltozó fajta, de most sikoltott, és elejtette a ruháskosarat. Ismét hallotta a lomha
lobbanást, és megpróbált elfordulni az arcának tartó formától. Bal lába beleakadt a ruháskosárba, és
szerencsére csak térdre bukott, mert ha az esze a helyén nincs, el is vágódhat.
Hanem most a nyakába csordult valami sűrű lé. Wilma ismét fölsikoltott, és négykézláb
igyekezett a ruhaszárító huzalok alól. Egy hajtincse kiszabadult elmaradhatatlan kendője alól, és
arcát csiklandozta. Utálta ezt az érzést, de most az első volt, hogy a még utálatosabb sűrű csöpögésből
szabaduljon.
A konyha ajtaja kivágódott, és Pete riadt szavát hallotta: - Wilma! Wilma! Csak nem bajod
esett?
A lepedők nehéz lobogása úgy hangzott mögötte, mint a nevetés, ha latyakos hangszálak közül
tör elő. A szomszéd kertben Haverhillék kölyökkutyája zendített rá nyafka ugatására - nyirk!
nyirk! nyirk! -, és Wilma lelke ettől se lett könnyebb.
Lábra kapván látta, hogy Pete ereszkedik lefelé a lépcsőn. - Wilma! Elestél? Nincs semmi
bajod?
- 60 -