STEPHEN KING

- Kivárom én az ítéletnapot is. Tegyél félre, s amikor végeztek, köss össze Alannel. Nem
kérnék ilyet, ha fontos nem volna, tudod, ugye?
Sheila tudta persze. Polly félelmet ültetett belé. - Jól vagy, Pollykám?
Választ sokáig nem kapott, majd Polly kérdését hallotta:
- Mondd, Sheila, gépelted te olyan levelét a seriffnek, amelyik a San Franciscó-i Gyámügyi
Hatóságnak szólt? Vagy láttál oda címzett levelet elmenni?
Vörös jelzőfények sora gyúlt ki Sheila agyában. Bálványozta Alan Pangbornt. Polly
Chalmers pedig vádolná az ő bálványát! Mivel, azt nem tudta, de a vádat hallotta a hangjából. Jól
ismerte az effélét.
- Ez nem olyan felvilágosítás, amit bárkinek megadhatnék - válaszolta, és az ő hangjának
hőmérséklete is esett vagy húsz fokot. - Jobb lesz, ha a seriffel magával beszéled meg.
- Nekem is az a gyanúm. Akkor tégy félre most, és kapcsolj össze vele, amint lehetséges, jó?
- Mi a baj, Polly? Haragszol talán Alanre? Tudnod kellene, hogy ő olyasmit nem tenne soha,
ami...
- Már nem tudom - felelte Polly. - Ha a hivatali illembe ütköző dolgot kérdeztem, bocsáss
meg, s most tégy várakozóba... Vagy illendőbb volna, ha kimennék a terepre megkeresni?
- Nem, kapcsolom én - mondta Sheila szorongón, mintha szörnyű hírt hallott volna. Castle
Rock sok más nőjével együtt hitte, hogy Alan és Polly közt halálos a szerelem, s a sok más nővel
együtt bízott abban is, hogy az ilyen tündérmese jó véget érhet csak... ha ugyan véget ér. Polly beszédéből
azonban nemcsak haragot sejtett, hanem kínlódást is. És még valamit, aminek legtalálóbb
neve a gyűlölet lett volna. - Várakozóba teszlek, Polly, bár nem tudom, mennyi időre.
- Helyes. Köszönöm, Sheila.
- Szívesen. - Sheila megnyomta a várakozógombot, és megtalálta félretett cigarettáját. Rágyújtott,
leszívta a füstjét, s a szemöldökét összevonva bámult a parázsára.
- Alan? - szólalt meg Henry Payton a kocsitelefonban. - Te vagy az végre? - Beszéde úgy
hangzott, mintha kekszes doboz mélyéből közvetítették volna.
- Parancsodra, Henry.
- Az FBI-tól hívtak félórája - kezdte Henry a bádogdoboz mélyéből. - A nyomatainkkal bolond
szerencsénk lett.
Alan szíve egy fokozattal gyorsabbra váltott.
- Amelyek Nettie házának kilincséről készültek, azokkal? A részben elmosódottakkal?
- Az az. Városod egyik lakójának ujjnyomatával meglepően egyezik. Büntetett egy ízben...
1977, betöréses lopás. Alkalmazotti viszonyáról is megkaptuk a papírokat.
- Ne feszítsd az érdeklődésemet! Ki az?
- A neve Hugh Albert Priest.
- Hugh Priest! - ámult el Alan. Az sem lepte volna meg jobban, ha a tettest J. Danforth
Quayle alelnök személyében gyanítják. Mivel Nettie-t mindketten egyformán jól ismerték Alan tudomása
szerint. - Miért éppen Hugh Priest ölte volna meg Nettie kutyáját? Vagy törte volna be
Wilma Jerzyck ablakait, ha már így állunk?
- Nem ismerem az urat, nem is nyilatkozhatok - felelte Henry. - Miért nem veszed elő, s
kérdezed meg a dolog felől? Akár nyomban, ha ajánlhatnám. Még mielőtt ideges lesz, és meglátogatja
rokonait a dél-dakotai Bivalybasznádon.
- Köszönöm az ötletet - mondta Alan. - Hívlak később, Henry.
- Tarts friss hírekkel, hallod... elvégre énrám írták az ügyet.
- Tudom. Jelentkezem.
A kapcsolat fémes ting-gel szakadt meg, majd Alan rádiója a szabad telefonvonalat közvetítette.
Alannek megfordult a fejében, mit szólna a Nynex meg az AT & T, ha a kisded játékait figyelné,
aztán fölakasztotta a mikrofont a műszertáblára. Ekkor Sheila Brigham hangja szakította
meg a vonalat, mégpedig szokatlanul habozón.
- Seriffem... Polly Chalmers vonalát tartom. Megkért, hogy kössem össze magukat, amint
végeztek Henryvel. Lehet?
- 220 -
16