STEPHEN KING

TIZENHARMADIK FEJEZET
A város iskoláiban szünetelt a tanítás Kolumbusz napján, de Brian Rusk otthon maradt volna
akkor is, ha nincs szünet. Gyengélkedett.
Nem olyan testi baj verte le, mint amilyen a kanyaró vagy a bárányhimlő - vagy a legleverőbb
és megalázóbb az iskolai bajok közt, a takonykór. Lelki baj sem gyötörte éppenséggel - a lelkét
megtámadta, igaz, de mintegy szövődményesen. A nyavalya mélyebben fészkelt a lelkénél is,
valója alapjaiban, s ahhoz sem orvos mikroszkópja, sem fecskendője nem férhetett. Pedig derűs fiú
volt ő. Hanem most elborult a napja, és tornyosuló fellegek mögé húzódott.
A felhők aznap délután kezdtek tornyosulni, amint Wilma Jerzyck lepedőit hajigálta meg
sárral. Majd vihart jeleztek, amikor Mr. Gaunt meglátogatta álmában a Dodger játékosának mezében,
és tudatta vele, hogy Sandy Koufax kártyájáért még nem fizetett meg... Recsegni-ropogni ma
kezdett a reggelinél. Apja a konyhaasztalnál ült szürke munkaruhájában, ahogyan a Dick Perry-féle
Nyílászárók és Portálokhoz járt be dolgozni South Parisbe, és a portlandi Press-Herald-ot böngészte.
- Balfék Patrioték - morogta. - Mégis mikor szereznek olyan hátvédet, amelyik meg bírja
sodorni azt a kurva labdát?
- Ne beszélj csúnyán a gyerekek előtt - intette Cora a tűzhely mellől szokása szerint, de nem
epésen, inkább szórakozottan.
Brian föltelepedett székére, és a bögre kukoricapelyhére tejet töltött.
- Hé, Bri! - szólt rá Sean vidoran. - Bejössz a városba? Megnézzük, milyen játék jött a
videoboltba?
- Talán be - felelte Brian. - Azt hiszem... - itt elakadt, mert apja visszahajtotta az újságot, és
első lapján ezt a főcímet látta:
GYILKOS CSETEPATÉ KÉT NŐÁLDOZATOT KÖVETEL
CASTLE ROCKBAN
„Párviadal volt” - állítja az Állami Rendőrség szóvivője
S a cikk mellett a két nő fényképére nyomban ráismert. Egyikük Nettie Cobb. A Gázló utca
sarkától nem messze lakott. Anyu lüttyőnek emlegette, bár Brian nem látott rajta semmi különöset.
Egypárszor meg is állt, és megsimogatta a kutyáját. Olyan nő volt, mint akármelyik.
A másik kép Wilma Jerzycket mutatta.
Brian nyomogatta a tejbe a kukoricapelyhet, de nem evett belőle. S mikor apja elindult,
Brian az elázott pelyhet belefordította a szemetesvödörbe, úgy surrant fel a szobájába. Azt várta,
hogy anyja majd jön utánakárálni, micsoda dolog az, ételt kiönteni, amikor az afrikai gyerekek
éheznek. Anyu azt képzeli, hogy éhező gyerekek emlegetése javítja az ember étvágyát! De anyja
mintha a maga világából ki se látott volna ma reggel.
Sean persze ment utána, és piszkálta szokása szerint.
- Szóval mi lesz, Bri? Jössz be a városba? Beszéljél! - s izgalmában fél lábon táncolt. -
Játszhatnánk videojátékokat! Aztán megnézhetnénk az új boltot, mi minden van a kirakatában!
- Oda te a lábad be ne tedd! - rivallt rá Brian, és öccse rémülten húzta be a nyakát.
- Jól van, na - enyhült meg Brian -, ne haragudj. Csak figyelmeztetlek, be ne menj oda. Ott
téged behúznak a csőbe.
Sean szája széle megremegett. - Kevin Pelkey pedig azt mondja...
- Kinek hiszel akkor? Annak a hugyosnak vagy az édesbátyádnak? Az a bolt, Sean... - kereste
a szót, és mintha ráakadt volna a legszörnyűbbre: - ...az egy negatív hely!
- Mi a bajod teneked? - Sean könnyesen követelőzővé vált. - Úgy jársz-kelsz a házban, mint
aki meszet evett! Akár anyu!
- Nem vagyok jól, tudd meg.
1
- 164 -