STEPHEN KING

- Lőttem egy birtokháborítót- szólt vissza Lenore zavartalanul, és körül sem nézett, majd lába
fejét nyomta a súlyos test alá, úgy emelte meg. A kurva Bonsaint-né tehetetlensége szórakoztatta.
- A neve Stephanie Bon...
S a hátára fordította. De nem Stephanie Bonsaint-t. Hanem annak a kedves
seriffmegbízottnak a feleségét. Melissa Clutterbuckot lőtte agyon.
Lenore Potter karmája kékült, zöldült, bíborszínűre vált, majd sötétebb lett az éjfélnél.
Alan Pangborn a kezét nézte ültében, és olyan sötétséget érzett, amilyet látni nem is láthatott.
Az járt az eszében, hogy ma délután akár elveszthette Pollyt - nem összezördülés történt, amit
el lehet simítani, hanem elvesztette mindörökre. Eszerint talán harmincöt esztendeig is nézhet az
ujja között.
Halk csosszanást hallott, és körülpillantott. Miss Hendrie volt az. Idegesnek látszott, de
mintha valamivel dűlőre jutott volna.
- A Rusk fiú mocorog - jelentette. - Nincs még ébren... Nem is lesz egy darabig, mert nyugtatót
kapott, de mocorog.
- Ugyan - mondta Alan, és várt.
Miss Hendrie az ajkába harapott, majd mondta tovább. - Ébredezik. S én engedném is, hogy
meglátogassa a seriff úr, de nem tehetem. Megért, ugye? Elhiszem ugyanis, hogy városában súlyosak
a bajok, de ez a fiúcska hétesztendős csak.
- Hét.
- Azért most lemegyek a kávézónkba, és szolgálatom végeztével fölhajtok egy csésze teát.
Mrs. Evans a váltóm, s ő mindig késik, de egy-két percen belül itt lehet. Ha maga most lemenne
Sean Rusk szobájába, a kilencesbe, amint énmögöttem becsukódott az ajtó, Mrs. Evans meg sem
tudná, hogy maga itt a házban... Ért engem?
- Értem - válaszolta Alan hálásan.
- S az őrjáratát nyolcig el sem kezdi, azért magát sem fedezi fel a kilencesben addig. Ha persze
felfedezné, magának azt kell mondania, hogy én a kórházi rendelkezésekre hivatkozva nem bocsátottam
be a gyerekhez. Hanem maga belopózott hozzá váltás közben. Így történik majd?
- Így - felelte Alan. - Szó szerint így.
- Aztán a folyosó túlsó végéről nyíló lépcsőn távozik a szárnyból. Mármint akkor, ha Sean
Ruskot meglátogatja. Amit én persze megtiltottam.
Alan fölpattant, és viharosan arcon csókolta.
Miss Hendrie elpirult.
- Köszönöm - mondta Alan.
- Mit köszön? Nem tettem semmit. Megyek teázni, azt hiszem. Addig ne is mozduljon ültő
helyéből, seriff úr.
Alan engedelmesen visszaereszkedett a székre, és ült tovább Surmó Simon meg a cukros
között, amíg a nagy szárnyas vasajtó nem suppant Miss Hendrie mögött. Akkor fölkapott, és megindult
csendesen a kikeriszínű folyosón játékok és kirakókockák közt a kilencesnek.
Alan úgy látta, Sean Rusk alig lehetne éberebb.
Itt a gyermekgyógyászati szárnyon kicsik voltak az ágyak, de Sean még mintha kicsiny
ágyába is beleveszett volna. Bubnál nem látszott többnek a paplan alatt, s a feje a friss fehér párnán
mintha magának élt volna. Arca halvány volt, csupán a szeme alatt húzódtak véraláfutáshoz hasonló
bíbor árnyékok. Két nagy szeme nyugalmasan, meglepetés nélkül tekintett Alanre. Egy hajtincs úgy
lapult a homlokára, akár a hogy előtt a vessző.
Alan elvette a széket az ablak alól, és odahúzta a rácsos ágy mellé. Sean feje nem fordult
utána, csak a szeme.
- Szervusz, Sean - szólalt meg csöndesen. - Hogy vagy?
- Száraz a torkom - felelte Sean fátyolosan.
- 267 -
8
9