STEPHEN KING

- Mondd el akkor, mitől félsz, fiam. Hátha tehetek a félelmed felől. - Ujjával megkocogtatta
az ingén viselt seriffcsillagot. - Azért viselem, mert néha sikerül eloszlatnom a félelmeket.
- Én... - kezdte volna Brian, de a rendőrségi rádiótelefon, amelyet Alan még három-négy éve
szerelt a kombijába, egyszer csak megéledt.
- Egyes egység! Egyes egység! A központ! Veszi? Brékó.
Brian szeme kibújt Alan tekintetéből. Mintha Sheila Brigham hangját követte volna, a hatósági
hangot. Alan nyomban látta, hogy ha a gyerek készült mondani valamit (amit inkább remélt
csak), akkor nem lesz már abból semmi. Begombolkozott.
- Menj most haza, Brian. Még beszélünk... erről az álomról, jó?
- Igenis - felelte Brian. - Miért ne.
- Közben gondolkozz azon, amit hallottál: a seriff dolga, hogy a félelmeket eloszlassa.
- Mennem is kell már, mert anyukám parádézik.
Alan bólintott. - Az bizony nem volna jó. Igyekezz, Brian.
S nézte, hogy indul. Brian leszegte a fejét, és inkább taposta a kerékpárt, mint tekerte. Valami
nagy hiba van itt, állapította meg Alan. Wilma és Nettie halálát egyszerre nem is tekintette
olyan fontosnak, mint hogy Brian gyötrődésének okát megértse. Elvégre a két nő a föld alatt, Brian
Rusk pedig él.
Odalépett a cserére szánt régi kombihoz, leakasztotta a mikrofont, és megnyomta az adásgombot.
- Egyes egység, Sheila. Veszem. Jöhet vissza.
- Henry Payton keresi, Alan - tudatta vele Sheila. - Üzeni, hogy sürgős. És kért, hogy kössem
össze magával. Mehet?
- Jöhet - válaszolta Alan, és érezte, hogy az érverése szaporázza.
- Pár percbe beletelhet. Mehet?
- Felőlem. Várom. Jól hallok mindent.
Azzal nekidőlt a kocsi oldalának, és a mikrofonnal a kezében várta a leveles árnyékban, mi a
sürgős Henry Paytonnak.
Polly negyed négy után öt perccel ért haza. De mintha kétfelé tartott volna. Szükség kínozta,
hogy mielőbb megfeleljen Mr. Gaunt megbízásának (a csínnyel nem barátkozhatott meg - utóvégre
Polly Chalmers nem csínytevő!), s az azka csakugyan az övé lehessen. Azt elgondolni nem merte
volna, hogy az alkut nyélbe csak akkor ütötték, amikor Mr. Gaunt azt mondja, elég lesz.
Másrészt kínozta az a szükség is, hogy Alannel tudassa, mi történt... Már amennyire emlékezett
a történtekből. Egyvalamire emlékezett mindenképpen, bármilyen szégyenkezőn és rémülten:
hogy Mr. Leland Gaunt gyűlöli, akit ő szeret, és hogy Mr. Gaunt olyasmit tesz - akármit -, ami nem
helyénvaló. Alannek erről tudnia kell. Még akkor is, ha az azka nem lesz többé foganatos.
Nem gondolod komolyan!
De igen! Rémült valója ezt gondolta éppen, ha nem is tudta volna megmondani, hogy ültette
bele Leland Gaunt a rémületet.
Azt akarja, hogy a visszájára forduljon minden, Polly? Hogy a két keze megint mintha ágyúgolyó
szilánkjaival lenne tele?
Nem... De azt sem akarta, hogy Alannek történjen baja. Azt sem akarta, hogy Mr. Gaunt valóra
válthassa, amit tervez, mert annyit sejtett, hogy az kárára volna a városnak. Meg belekeveredni
sem akart semmibe azzal, hogy kimegy a 3-as városi út végén az elhagyatott Camber-tanyára, és
olyan csínyt tesz, amelynek csattanóját nem érti.
Mindkét akarata nagy hangon buzdította, amint hazafelé tartott. Mr. Gaunt delejezhette - ebben
szinte bizonyos volt, amikor a boltból kilépett -, de emléke is, hatása is elenyészett azóta. Legalábbis
hitte. De még életében ilyen nehezére nem esett a döntés. Mintha életrevaló határozottságát
szippantották volna ki az agyából.
Végül abban maradt, hogy megteszi, amit Mr. Gaunt tanácsolt, bár a tanácsára sem emlékezett
már világosan. Megnézi a postáját, aztán fölhívja Alant, és elmondja, mit kíván tőle Mr. Gaunt.
Ha megteszed - intette belső hangja szigorúan -, az azkának oda a hatása, azt tudod!
- 214 -
13