STEPHEN KING

- S aztán naponta próbálhattam volna lerázni anyám nyűgét! - fakadt ki Polly dühösen, durván.
- Igaz is - hagyta rá Mr. Gaunt méltányosan. - Azért megmaradt az önkéntes számkivetésben.
Megvolt Keltonja, megvolt a büszkesége. S amikor Kelton meghalt, a büszkeségéhez ragaszkodott
változatlanul, ugye?
Polly a kezébe temette arcát, és sikoltozva zokogott.
- Jobban fáj a kezénél is, igaz-e? - tudakolta Mr. Gaunt. Polly pedig úgy bólogatott, hogy az
arcát föl sem emelte. Mr. Gaunt akkor a maga tarkójára fonta hosszú, göcsös ujjait, és szónokolt tovább,
mint aki ravatalnál beszél: - Emberiség! Emberiesség! Mindig kész a más feláldozására!
- Hallgasson! - nyögte Polly. - Nem bír elhallgatni?
- Titkot fecsegek ki, Patricia?
- Azt!
Mr. Gaunt most Polly homlokát érintette meg. Polly megrázkódott, de nem hátrált meg.
- Ezt az egy ajtaját nem nyitná meg senkinek, ugye?
Polly a tenyerébe temetkezve bólogatott.
- Akkor tegye, amit mondtam - suttogta Mr. Gaunt, azzal elvette Polly kezét a fél arcáról, és
megsimogatta. - Tegye, amit mondtam, a száját pedig fogja be. - Jól megnézte közben Polly csatakos
képét és kisírt szemét, majd megvetően elhúzta a száját.
- Nem is tudom, mit utálok jobban... a síró nőt vagy a nevető férfit. Törülközzék meg végre,
Polly.
Polly csipkés szélű zsebkendőt húzott elő a szavára lassan, álmatagon a táskájából.
- Így is kell, lássa - buzdította Mr. Gaunt. - Most pedig eredjen haza. A dolga tenger. Annyit
mégis elmondok, hogy magával megalkudni nagy gyönyörűségemre szolgált. Legkedvesebb vevőim
a büszke hölgyek voltak mindig.
- Hé, Brian! Látnál egy érdekeset?
A kerékpározó fiú úgy kapta fel a fejét, hogy a haja félrelódult a homlokából, és Alan semmi
egyebet nem látott az arcán, csupán sívó félelmet.
- Érdekeset? - kérdezte remegő hangon. - Mi érdekeset?
Alan nem tudhatta, mitől fél a gyerek, de annyit nyomban megértett, hogy gyermekeket
megnyerő bűvészete nem lesz helyénvaló. Le kell zavarni a számot, aztán próbálkozni mással.
Felemelte bal karját (az órás bal karját), és belemosolygott Brian Rusk dermedten fakó arcába.
- Láthatod, hogy a kabátujjam alatt semmi nincsen, karom pedig akadálytalanul folytatódik
mind a vállamig. Most pedig: attrakkcióóó!
Jobb kezét lassan végighúzta bal karján, közben hüvelykujjával könnyedén kicsappantotta a
karórája alatt lapuló csomagocska gumigyűrűjét. S amint a jobb öklét bezárta, szét is nyithatta a
markában. S akkor baljával megfogta jobb könyökét, majd úgy nyitotta szét a két karját, hogy hatalmas
selyempapír-virágzás támadt közte.
Sok százszor eljátszotta már, és soha sikerültebben talán, mint ezen a meleg októberi délutánon,
azonban a csodálkozás, majd a jutalom széles mosolygása fel sem derengett közönsége arcán.
Brian éppen csak rápillantott a színes csokrétára (meglepetés látszott ugyan a pillantásában, mert
mintha a mutatványtól valami sokkal rosszabbat várt volna), aztán Alan arcára függesztette kietlen
tekintetét.
- Ügyes, mi? - kérdezte Alan, és mosolya nem volt igazibb a nagyapja műfogsoránál.
- Az - mondta rá Brian.
- Ühüm. Látom, másutt az eszed. - Alan összecsapta a két karját, és eltüntette a csokrot. -
Semmiség... Épp ez a baja a számnak.
Ideje lesz új Bomló Bimbót vennie, a gumikötés is lazul rajta, meg a virág szélei is kezdenek
foszlani.
Reménykedő mosollyal nyitotta ki a tenyerét, és mutatta, hogy üres. A selyempapír apró
csomagja eltűnt óraszíja alatt. Brian Rusk nem mosolygott vissza rá. Arca nem mondott semmit.
Nyári cserzettségének maradéka sem sápadtságát nem födte el, sem kamaszodásának egyre erőseb-
- 211 -
12