STEPHEN KING

A gyár dudája e pillanatban megszólalt. Távoli hang volt idebenn, Danforth Keeton mégis
úgy megugrott, mintha darázs csípte volna. Szeme kerekre nyílt, két keze, akár a fehér karom, úgy
mart bele karosszékének karjába.
Miért olyan ijedős, akár a szűz lány? - tűnődött Alan. - Mi lehet a baja?
És most először fordult meg a fejében, hogy Castle Rock első tanácsnoka, Mr. Danforth
Keeton, aki hivatalban volt, mikor Alan még Castle Rockról nem is hallott, valamiben sántikálhat.
- Dehogy fenyegetem - mondta, és Keeton oly óvatosan lazított, mintha attól tartott volna,
hogy újból fúj a gyár.
- Akkor jó. Mert a tanács nem csupán pénzeli a seriff hivatalát. A tanácsnokok a megyeiekkel
egyetértésben döntenek a seriff megbízottainak megmarasztása vagy elbocsátása felől. Hogy
egyéb jogainkról ne is szóljak.
- Vagyis arról, hogy minden intézkedésemet helybenhagyhatják.
- Mindeddig helybenhagyták. - Keeton fekete szivart húzott elő a belső zsebéből, végigsimított
rajta, ropogtatta a celofánját. - Mindeddig.
Ki is fenyegetőzik? Alan persze nem tette fel a kérdést, csak hátradőlt, és figyelte Keetont.
Néhány pillanatig farkasszemet néztek, majd Keeton a szivarjára ejtette a tekintetét, és bontani
kezdte a celofánt.
- Ha legközelebb a mozgássérültek helyére áll, magam írom ki a büntetőjegyet. Akkor pedig
fizet, mint a köles - ígérte Alan. - S ha egy ujjal hozzányúl valamelyik megbízottamhoz, testi sértésért
őrizetbe veszem, ha kell hozzá a tanácsnokok áldása, ha nem. Itt véget ér a politika. Értjük
egymást?
Keeton sokáig elnézte a szivarját, mintha töprengett volna. S amikor felpillantott, Alan látta,
hogy apró tűzkő lett a két szeméből. - Ha az erőmet próbálgatja, Pangborn, hát csak rajta. - Dühe
nyilvánvaló volt, de Alan úgy látta, olvashat az arcáról egyebet is. Akár félelmet. Nem világosan, de
mintha azt olvasná. Persze érdekesebb, mitől tarthat Keeton. Azt volna jó tudni.
- Értettük egymást? - tette fel kérdését újból.
- Én értem - felelte Keeton, és olyan hirtelen mozdulattal nyúzta le a celofánt, hogy a földre
esett. Aztán szájába nyomta a szivart, és a szivartól kérdezte: - Csak maga ért-e?
Alan előredőlt, és a szék nyikorgott alatta. - Értem én is. Az eljárását nem értem, Danforth -
mondta megfontoltan. - Puszipajtások soha nem voltunk...
- Nem ám - helyeselt Keeton, és leharapta a szivar végét. Alan azt hitte, a padlóra köpi, sőt
feltette jó előre, hogy szó nélkül hagyja - elvégre a politika! Hanem Keeton a tenyerébe köpte, és az
asztalon álló tiszta hamutartóba illesztette. Úgy ült ott aztán, akár egy darab kutyaszar.
- ...mégis összedolgoztunk. S most ilyesmi történik. Csak nincs baj? S ha van, segíthetnék?
- Semmi baj nincsen - válaszolta Keeton, és fölkapott. Nem dühében már, azt Alan világosan
látta, hiszen az arcáról lerítt. - Csak már unom ezt a... zaklatást!
Másodszor állt már elő ezzel. Alan furcsállta, akárcsak a teljes beszélgetést.
- Fontos, hogy értjük egymást - állapította meg.
- De mennyire! - mondta Keeton, és az ajtóhoz lépett. - És annyit még, Danforth, hogy ne feledkezzék
meg a mozgássérültek helyéről.
- Bassza meg már a csökiket! - Keeton ezzel rácsapta az ajtót. Alan az íróasztala mögül nézett
utána egy hosszú pillanatig, aggodalmasan. Aztán megkerülte az íróasztalt, fölcsippentette a
padlóról az összegyűrt celofán szivarhüvelyt, beleejtette a papírkosárba, majd az ajtóhoz lépett, és
beszólította Willie tiszit.
- Mr. Keeton eléggé kikelt magából - volt Rose első szava, és leült abba a székbe, amelyet
az első tanácsnok egy pillanattal előbb megürített. Undorodón pillantott a hamutartóban hagyott
szivarvégre, majd csontszínű Bibliáját csontos ölébe helyezte.
- Költségvetési tárgyalásokba telik a következő hónapja - jelezte Alan homályosan.
- Hát igen - hangzott Rose nagytiszteletű úr megértő válasza. - Tudjuk Jézustól: „Adjátok
meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”
- 45 -
6