STEPHEN KING

- Hát nem - suttogta Polly. - Aki címezte, rosszul tudta. - S a marka rázárult a levélre, majd
galacsinná gyűrte. A tompa fájdalommal nem törődött. Hanem a szeme, az lázasan kigyúlt. - Én San
Franciscóban Polly voltam, még a gyámügyi hivatalnak is!
A Pollyval is azért élt, hogy kínosnak ítélt múltjával szakítson - bár álmában is tiltakozott
volna az ellen, hogy kínjaiért magára vessen. San Franciscóban tehát nem volt ő se Trisha, se
Patricia, csakis Polly. Vagy három kérőlapját ezzel a névvel töltötte ki és írta alá.
Ha Alan csakugyan írt volna a gyámügynek San Franciscóba, talán Patriciaként adja meg a
nevét. Nyilván. De akkor a keresés semmiféle eredménnyel nem jár. Még címe sem lehetett volna
nyomravezető, hiszen legutóbbi lakhelyéül mindig a szüleiét írta be.
S ha Alan megadta nekik a Pollyt is meg a Patriciát is?
Mondjuk. Polly azonban ismerte az állami bürokrácia útvesztőit, és tudta, akármilyen nevet
ad meg Alan, ha neki levelet küldenek, nem címzik máshova, mint ami címet megőriztek kartotékjaik.
Egy oxfordi barátnőjének Maine Állam Egyeteme a leveleit még mindig leánynevére küldte,
pedig férje nevével élt már vagy húsz éve.
Ezt a levelet Patricia Chalmersnak címezték, nem Pollynak. Márpedig Castle Rockban őt
nem nevezi Patriciának senki. Aki meg nevezi, az ma is annak nevezte.
S éppen az, aki Nettie Cobbról is tudta, hogy a neve Netitia! Jó embere, Mr. Leland Gaunt!
Eszmefuttatásnak érdekes - szólt bele Evvie néni -, de a fontos nem ez. A fontos az embered.
Vagy nem a tiéd? Akár most is? Tudod te jól, hogy nem kutakodik ő a hátad mögött, akármit mond
a levél, akármilyen fondorlatos az írója... igaz?
- Igaz - suttogta Polly. - Nem ilyennek ismerem.
Hitt-e a levélnek egy pillanatig is? Vagy csupán attól félt - rettegett voltaképp -, hogy Alan
átlát az azkán, és választásra szorítja?
- Nem ilyen egyszerű - suttogta: - Hitted is. Fél napnál nem tovább, de hitted. Jézusom! Mit
is tettem?
S úgy csapta földhöz a galacsinná gyűrt levelet, mint aki eszmél, hogy döglött patkányt szorongatott.
Nem mondtam meg neki, miért haragudtam meg... Magyarázkodni sem engedtem... csak hittem
vakon. Miért? Azt tudnám, miért?
Tudta, persze. Hogy a Kelton halála körüli hazugságai lelepleződnek, San Franciscó-i éveinek
minden nyomorúságára napvilág derül, sőt fontolóra veszik lehetséges részességét is fia halálában...
S aki mindezt firtatja, az nem más, mint az egyetlen ember, akinek jóakaratára számít a világon!
De ez még nem minden. Korántsem. Többet számított sebzett, háborgó, beteges büszkesége.
Az utolsó fillér az erszényében. A szégyen vakrémülete tette hívővé, a büszkeségét fenyegető szégyen.
Legkedvesebb vevőim a büszke hölgyek voltak mindig.
Két karján rémes fájdalom szánkázott végig - Polly nyögve kapta a melléhez.
Nincs még későn, Polly - figyelmeztette Mr. Gaunt nyájasan. - Még most sincs későn.
- Fújd föl a büszkeséged! - ordította bele Polly a hálószoba sötétségébe, és letépte az azkát.
Öklébe szorítva lógatta láncát a feje fölött - s nemcsak a lánc csapdosott bolondul, hanem a kis
ezüsttojás is mintha megroppant volna. - Fújd föl a büszkeséged!
A fájdalom már úgy mászkált a karjában, mint valami apró, éhes állat... De annyira nem
szabadult el, amennyire Polly tartott tőle. Nem, rémületre nincs ok. Már tudta, éppoly biztosan,
mint azt, hogy Alan sose piszkálgatta az ő San Francisco-i ügyeit.
- Fújd föl a büszkeséged! Fújd föl! Fújd föl! - sikongta, és a szoba túlsó végébe hajította az
azkát.
Az ezüsttojás a falon koccant, majd lepattant a padlóra, és szétnylt. Polly villám világánál
látta, hogy hasadásán két szőrös láb nyúlik ki. A hasadás tágult, és pók jelent meg benne. Kikecmergett
az azkából, majd sietősen megindult a fürdőszobának. A villám újabb villanásánál olyan
árnyékot hagyott gömbölyded teste a padlón, mint az elektromos tetoválás.
Polly kiugrott az ágyból, és üldözőbe vette. Végeznie kell vele, mégpedig gyorsan... Mert a
pók útjában nőttön-nőtt. Nyilván azon a mérgen élt, gondolta Polly, amelyet az ő testéből szívott ki,
s hogy kalodájából szabadulhatott, ki tudja, mekkorára nő még!
- 290 -