STEPHEN KING

Apja végzetes szívrohama után eltűnt a Bazun-bot szőrén-szálán. Norris emlékezett, hogy a
temetés után mindjárt nézte a garázsban, de nem találta. Kereste a pincében, fölkutatta még a ruhásszekrényt
és szülei hálószobáját is (hiába tudta, hogy anyja inkább elefántot engedett volna be oda,
mint Henry Ridgewick horgászbotját), de a Bazun nem került elő. Norris azóta is Phil bácsira gyanakodott,
és már-már azon volt néha, hogy megkérdi egyenesen, de bátorsága az inába szállt.
Először feledkezett el Rosszcsont Keetonról aznap, hogy ezt a horgászbotot elnézte. Olyan
világos volt az emlékkép, hogy a lába földbe gyökerezett: apja ül a csónak farában, a csalisdoboza a
térde közt, s akkor odanyújtja neki a Bazunt, mert töltene magának egy bögre kávét a szürke csíkos,
nagy piros termoszból. És nemcsak a kávé forró illatát szimatolta e percben, hanem még apja borotvavizét
is - Déli Uraság, ez volt a márkája.
Erre az emlékre régi bánata támadt föl, és átfonta karjával. Apjáról álmodozott ő - annyira,
hogy néha a csontjai belesajdultak - azóta is, igen, hogy anyja megjött a kórházból, kézen fogta, és
így szólt hozzá: Legyünk bátrak, Norris.
Az irányfény vidáman villózott a bot orsójának acéltokján. Norrist régi szerelme kerítette
hatalmába. Bámulta a Bazun-botot, s a nagy piros, termosz áradó kávépáráját szimatolta a tó párájában.
A bot érdes parafa nyelét már a markában érezte, de akkor a szeméhez kellett emelnie, hogy
megtörölje.
- Biztos úr - szólította meg egy nyugalmas hang. Norris sikkantva ugrott el a kirakattól.
Megriadt, hogy teli lesz a nadrág, ha eddig megúszta - még ez hiányzik a naphoz! De riadalma elszállt,
és amint körülnézett, háziszőttes zakós, szálas embert látott az üzlet ajtajában, az nézett rá
udvarias mosollyal.
- Csak nem megriasztottam? - tudakolta. - Bocsánat.
- Ugyan! - válaszolta Norris, és egy mosolyt kiszorított ő is, bár a szíve vadabbul vert a légkalapácsnál.
- Talán egy kicsit... A bot láttán régi emlékek vettek elő...
- Ma érkezett - mondta a szálas férfi. - Régi bot, mégis szinte új. Bazun... Nem valami ismert
márka, de a horgászok nagyra tartják...
- Japánból való - toldotta meg Norris. - Ismerem. Apámnak is ilyen botja volt.
- No lám! - A férfi kivillantotta görbe fogait. Norrisnak mégis tetszett a mosolygása. - Furcsa
véletlen, igaz-e?
- Bizony - bólogatott Norris.
- Leland Gaunt vagyok, az új bolt gazdája - mondta, és a kezét nyújtotta.
Norris viszolygást érzett, amint hosszú ujjai a kezére fonódtak, de a kézszorítás pillanatával
az is elmúlt. Norris úgy gondolta, gyomra békétlenkedik az ebédre megevett kagylók miatt még
mindig. Ha legközelebb arra visz az utam, fogadta meg, maradok a csirkénél, a ház ajánlata úgyis
az.
- Ha így van, kedvezményes áron megkaphatja a botot, Ridgewick úr. Fáradjon beljebb.
Megbeszéljük.
Norris megrezzent. Már a nyelvén volt a kérdés, honnan tudja a nevét Gaunt, de még jókor
eszébe jutott, hogy zubbonyának zsebe fölött viseli névtábláját. Persze, persze.
- Nemigen tehetem - mondta, és hüvelykujjával a járőrkocsi felé bökött. Rádiója idáig hallatszott,
bár csak a szünetjelei. Egyetlen hívást nem kapott az este. - A szolgálatom lejárt ugyan kilenckor,
de bevinném a kocsit előbb...
- Egy-két percnél többe nem kerül - biztatta Gaunt, és vidáman méregette Norrist. - Én a
kedvező ajánlataimat halogatni nem szoktam, biztos uram. Kivált nem, ha az illető az éjszakát vagyonom
védelmében tölti.
Norris kis híján elmondta Gauntnak, hogy kilenc óra még nem éjszaka, a helyi üzletek vagyonvédelmének
biztosítása pedig nem ínszakasztó munka ilyen álmos fészekben, mint Castle
Rock. De a pillantása megint a Bazun-botra esett, és régi vágyakozása kerekedett felül. Elgondolta,
hogy még ezen a hétvégén kilátogat a tóra, viszi a botot, a csalit meg a nagy termosz frissen főtt kávét
Nan Villásreggelizőjéből. Szinte olyan lesz, mintha apjával menne.
- Hát...
- Ugyan, ugyan - csábítgatta Gaunt. - Ha én kész vagyok a vásárra záróra után, fizetett idejéből
ön is ráállhat. Csak nem gondolja, biztos uram, hogy a bankot közben kirámolják?
- 65 -