STEPHEN KING

De nem teljesen. A pók szökni próbált. Polly köpte a sűrű fekete levét, de tudta, hogy a szájából
soká ki nem tisztul az - hát fogta a pókot, és magához rántotta ismét. Maga csodálkozott erőmutatványán,
de félt is, háborgott is, és a düh majd fölvetette.
Kihasznált! - gondolta zavarodottan. - Alan életével fizettem érte! Ezért a szörnyetegért!
A pók megpróbált belekapni agyaraival, de hátsó lábai megcsúsztak a pumpa nyelén. Talán
le is esik róla, ha Polly engedi.
Csakhogy nem engedte. Felsőkarjai közé kapta a püffedt, forró testet, s úgy szorította meg.
A pók mellső lábai Polly fölfelé fordított arcát karmolták volna, de erejüket vesztették szorításában.
Fekete leve és vére Rolly karjain kezdett csordogálni égető csermelyekben.
- Elég volt! - ordította Polly. - Elég volt! Elég!
S eltaszította magától. A pók hozzátapadt a kád mögötti csempéhez tulajdon szétnyílt potroha
ragacsával - majd a kádba pottyant egy rakásra.
Polly fölkapta a pumpát, és megint nekiesett. Úgy verte, ahogy nők verik az egeret söprűvel,
de az nem ért semmit. A pók meg-megremegett, és megpróbált odébb mászni. Lábai a gumi zuhanyszőnyeg
sárga százszorszépmintáit kaparták. Polly megfordította a pumpát, és minden erejét
összeszedve a nyelével bökte meg.
Közepén kapta a vonagló dögöt, és a kád aljára szögezte. Csúf kis pukkanással dőltek bűzös
belei a gumiszőnyegre. Kapálózott még egy darabig, próbálta ráfonni lábát a nyársra, végre elernyedt.
Polly hátralépett, s lezárta a szemét. Forgott vele a világ. Talán el is ájul, ha agyában szikrát
nem vet Alan neve.
Akkor mindkét kezét ökölbe szorította, és ütögette egymásnak. Iszonyú fájdalom járta át, a
világ pedig elhagyta a keringőzést.
Kinyitotta a szemét, odalépett a kádhoz, és beletekintett. Mintha nem is lett volna semmi
benne. Aztán a pumpa csészéje mellett megpillantotta a pókot. Nem volt már nagyobb a kisujja
körménél.
Nem is történt semmi. Képzelődtél.
- Képzelődött a kórság - mondta Polly véznán, remegőn. A fontos azonban nem is a pók
volt. Hanem Alan - Alan forog szörnyű veszélyben, éppen őmiatta! Meg kell találnia, nehogy késő
legyen!
Ha nincs későn máris.
Benéz a seriff hivatalába, ott csak tudja valaki, hová...
Oda nem mész - hallotta Evvie néni hangját. - Ha odamész, elkéstél. Tudod te, hova kell
menned. Tudod jól, hol van.
Persze. Ö ne tudta volna?
S már rontott az ajtónak. Egyetlen gondolat verdesett benne, akár a denevér: Istenem, ne engedd,
hogy valamit vegyen! Csak ne vásároljon, Istenem!
HUSZONHARMADIK FEJEZET
A Várpatakának hídja alatt, amit a járás lakói emberemlékezet óta Bádoghídnak neveztek,
Urunk születésének 1991. évében, október 15. napján, kedden este 7 óra 38 perckor nullára állt be a
versenyóra. Az a kicsiny elektromos szikra, amelyet voltaképpen csengő megszólaltatására szántak,
továbbpattant a szerkezetet működtető kilencvoltos elem drótján. S a versenyóra is csöngetett, de
egy pillanattal később az órát meg a szerkentyűt elvitte a robbanás, amint az áram átfutott a gyújtófejen,
és a gyújtófej gyújtotta a dinamitot.
Kevesen hitték Castle Rock polgárai közül is, hogy ménkű csapott be. A villámlás az ég nehéztüzérsége
- ez azonban óriás puska dörrenésének hangzott. A nem bádogból, hanem vasból épült
rozsdás régi híd déli vége tűzgolyón emelkedett a magasba. Nem is olyan magasba. Három métert
emelkedett talán, akár a billenőkocsi, aztán nagy betonpattogással és szerteszálló sínek csörömpölé-
1
- 297 -