STEPHEN KING

- Úgy is kell - helyeselt Mr. Gaunt megenyhülten. - Akkor végezhet magával bízvást. Ámbár
megmondom, csalódott leszek. Azt hittem, végre került valakim, aki segít az Ezek valagát szétrúgni.
Csak hát hiába. Magának is a szája jár, akár a többinek. - Mr. Gaunt sóhajtott, mint az olyan ember,
aki azt hitte, fényt lát az alagút végében, holott ellenvonatot.
Rosszcsonttal viszont bámulatos változás történt. Életmagra kapott, céltudata visszatért.
Mintha kivirultak volna az ő színei is.
- Hát azt mondja, nem késő?
- A versekkel, úgy látszik, hadilábon áll. Keresni új világot sose késő! Nem ám, ha a pucájában
van vér. Mikor én már a keze ügyébe készítettem mindent... Annyira számítottam magára, Mr.
Keeton!
- Maradjunk a Dannél - szabadkozott Rosszcsont szinte szendén.
- Maradhatunk, Dan. Hát csakugyan arra készül, hogy gyáván kisompolyodjon az életből?
- Nem! – kurjantotta Rosszcsont. - Csak... Csak gondoltam, mi haszna? Amikor Ezek, mint a
fűszál...
- Három derék ember rendet vághat köztük, Dan.
- Három? Hármat mondott?
- Hárman lettünk, igen. Olyannal gyarapodtunk, aki látja a veszélyt, és tudja jól, mire készülnek
Ezek.
- Ki az? - tudakolta Rosszcsont. - Ki lehet?
- Megtudja idején - csitította Mr. Gaunt: - Most rövid az idő. Mennek magáért.
Rosszcsont kipillantott a dolgozószoba ablakán, és szeme rése keskeny lett, akár a vadászmenyété.
Néptelen volt az utca. Még néptelen. Rosszcsont azonban érezte, hogy közelednek. Bekerítik.
- Mit tegyek?
- Szóval felcsap? Számíthatok magára?
- Persze!
- Jóban-rosszban?
- Ha a fene fenét eszik is! Vagy amíg azt nem mondja, elég.
- Nagyon helyes. Akkor figyeljen, Dan. - S amíg beszélt, Rosszcsont pedig hallgatta megbabonázottan,
a vihar első dördülései rázták meg a világot.
Rosszcsont öt perccel később elhagyta a házat. Könnyű zakót öltött a pólóingre, s a megbilincselt
kezét mélyen dugta a zsebébe. Fél sarokkal odébb dobozkocsi állt a járda mellett, éppen ott,
ahol Mr. Gaunt mondta. Kanárisárga volt, és szinte bizonyosnak látszott, hogy minden járókelő figyelmét
a színe köti majd le, nem a vezetője. Ablaktalan is volt szinte, és mindkét felén a portlandi
tv-állomás felirata díszlett.
Rosszcsont óvatosan szétnézett, majd beleült. Mr. Gaunt megmondta, hogy a kocsi kulcsai
az ülés alatt lesznek. Ott is voltak. Az anyósülésen pedig papír bevásárlószatyrot talált, abban szőke
parókát, ifjú intellektuelhez illő drótkeretes szemüveget meg egy kis üveget.
A vendéghajat rossz sejtelmek közepette illesztette a fejére - hosszú volt és csatakos, akár
valami megboldogult rockénekes skalpja -, de amikor a visszapillantó tükörbe nézett, ámultan kellett
megállapítania, hogy pompásan illik. Mindjárt fiatalabb lett. De mennyivel! A drótkeretes
szemüvegben ablakszem volt persze, de a külsejét (legalább Rosszcsont szerint) talán a vendéghajnál
is jobban megváltoztatta. Lenyűgözötten bámulta magát. Harminc-valahánynak látszott, nem
ötvenkettőnek. Miért ne dolgozhatna ilyen ember a tv-nél? Talán nem tudósítóként, ne mondjunk
nagyokat. De operatőr vagy gyártásvezető lehetne nyugodtan.
Lecsavarta az üvegcse kupakját, és elfintorodott. Olyan szag áradt belőle, mint a traktor olvadozó
akkujából. Nemcsak szag. Valami pára. Vigyázni ezzel a löttyel, intette magát.
Az üres bilincset jobb felére vetette az ülésen, majd megfeszítette a láncot, s ráöntött valamennyit
az üvegcséből a csuklóján lévő bilincs alatti láncszemre. Nagyon vigyázott, hogy a bőrére
ne csöppenjen a sötét, tapadós folyadékból. S a vas nyomban pezsegni és füstölögni kezdett. Néhány
csöpp a kocsi aljának gumiszőnyegére került, és pezsgett az is. Iszonyú szag töltötte be a veze-
- 263 -
3