STEPHEN KING

Azzal előhúzta övéből az egyik pisztolyt. Rosszcsont megdermedt, de Ász csak az ablakon
lökte be neki, agyával a kezeügyébe. Rosszcsont pislogott.
- Fogjad - biztatta Ász türelmetlenül -, aztán nyisd ki a hátsó ajtót. Ha még most se tudod, ki
küldött, akkor hülyébb vagy, mint amilyennek nézlek. - Másik kezével benyúlt az ablakon, és megtapogatta
Rosszcsont parókáját. - Bomba a tollad - dicsérte. - Baba vagy!
- Vigye a kezét - mondta Rosszcsont, de hangjából hiányzott a jogos felháborodás. Három
derék ember rendet vághat köztük - buzdította Mr. Gaunt. - Mennek magáért.
De Merrill? Az Ász? Hiszen ez bűnöző!
- Tudod, mit? - nézett rá Ász. - Ha meg akarod beszélni a szervezést Mr. Gaunttal, még benn
találod szerintem. Csak az a baj - magyarázta tépett ingén fel-le futó kézzel -, hogy a kedve szeszélyes.
- Téged küldött, hogy elbánjunk Ezekkel? - tudakolta Rosszcsont.
- Engem hát - felelte Ász. - Lángost teszünk a városból. - Azzal fölkapta a ládát. - Bár nem
tudom, kárt hogy lehet tenni egy rekeszre való gyújtófejjel, de Mr. Gaunt ígérte, hogy majd te
megmondod.
Rosszcsont arcán vigyorgás terült szét. Fölkászálódott, bemászott a dobozkocsi végébe, és
elhúzta a hátsó ajtó reteszét. - Alighanem tudom is - mondta: - Fáradjon be, Mr. Merrill.
- Hova lesz a séta?
- A Közművek autóparkjához - felelte Rosszcsont vigyorogva.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
William Rose nagytiszteletű úr 1983 májusában hágott először az Egyesült Baptista Egyház
Castle Rock-i gyülekezetének szószékére, s elvakult prédikátornak bizonyult attól a naptól. Sajnálatos
módon tele volt tettrekészséggel, és időnként kitörő kegyetlen szellemességéért is bálványozta a
gyülekezet. Nyájának szóló első prédikációja mintegy megjelölte a jövendőt. Tárgya ez volt: „Miért
jutnak a katolikusok pokolra mind?” Meg is maradt e mederben azóta, és a baptisták nem bánták
egy csöppet. A katolikusok, zengte azóta is, istenkáromló tévelygők, mert nem Jézust imádják, hanem
azt az asszonyt, akinek Vele viselőssé lenni rendeltetett. Csoda-e hát, ha a tévelygés útját járják?
Hangoztatta a nyájának, hogy a kínzás tudományát a katolikusok tökéletesítették a hitkutatás
idején, s hogy az inkvizítorok lobogó máglyákkon (mondta) égették meg a legigazabbakatt mind a
tizenkilencedik század végéig, amikor is hősi protestánsokk (főként baptisták) lefogták a kezükett -
s hogy a történelem során negyven pápa ismertte megg (mondta) az ő anyját, testvérhúgát, sőt törvénytelen
leányát - továbbá a Vatikkán protestáns vértanukk és kifosztott nemzetekk kincseiből
épült.
Az effajta tudatlan locsogás nem kezdhette ki ugyan a katolikus anyaszentegyházat, amely
évszázadokig dacolt hasonló eretnekségekkel... Legtöbb papja talán meg sem hallja az ilyesmit,
vagy szelíden eltréfálkozik a hallatán. John Brigham atya azonban nem az a fajta volt, akinek az
ilyen beszéd az egyik fülén be, a másikon ki. Éppen nem. Nehéz kedélyű, görbe lábú ír pap volt, és
nem szenvedhette a Rose tiszteleteshez hasonló kakaskodókat.
Egy évig csöndben tűrte egyházának gyalázását, aztán a maga szószékéről válaszolt. Szentbeszédében
a tárgyra tért egyenesen: Willie tiszi bűneit vette sorra. A baptista lelkészt zsoltáros bölömbikának
nevezte, aki szerint Billy Graham a vízen jár, és Billy Sunday ott ül a Mindenható
Atyaistennek jobbján.
E nevezetes vasárnapon Rose nagytiszteletű úrnak és gyülekezetének négy legmarkosabb
presbitere tett látogatást Brigham atyánál. Megütődtek, mondták, milyen rágalmakkal illette őket az
atya.
- Ne már azt találják mondani, hogy engem kapott el a ló - hangzott Brigham atya válasza -,
amikor azt harsogták mindeddig, hogy Babilon ringyójának szolgája vagyok!
1
- 275 -