STEPHEN KING

Sally fölkapta, és boldog békesség öntötte el nyomban. Akkor a másik kezébe a borítékot
fogta, és úgy emelte őket maga elé, akár a jót meg a gonoszt, a szenteltet meg a világit, az alfát meg
az ómegát. Végül a borítékot tette be a fiókba, és visszahányta rá a fehérneműit.
Leült, keresztbe vetette a lábát, és ráhajolt a kövületre. Szemét lezárta, úgy várta, hogy a hajó
imbolygása megkezdődjön alatta, hallja az oktalan állatok hangját, és békétlen lelkét megsimítsa
az isteni kegyelem.
Ehelyett a boltos hangját hallotta, akitől vette e drága ereklyét. Intézkednie kell - utasította
Mr. Gaunt valahonnan a kövület mélyéről. - Tegyen e csúfság felől!
- Teszek - fogadta Sally Ratcliffe. - Teszek bizony.
S ült délutánhosszat fülledt leányszobájában, és a kövület által jelölt úton, sötét kígyógyűrűkben
járta körül csúfságát.
„Iko-Iko fátylam nem festett kép... Zöldselyem suhogó... Szerelemgép.”
Amíg Sally Ratcliffe sötétségét járta, Polly Chalmers napsugárban üldögélt a nyitott ablaknál
ezen a váratlanul meleg októberi délutánon. Singer Dress-O-Matic zakatolt a keze alatt, amíg az
„Iko-Iko”-t énekelte kellemes alt hangján.
Rosalie Drake a háta mögé lopakodott, és rászólt: Valaki mára jobban lett! Sokkal jobban,
úgy hallom.
Polly zavart mosolygással fordult feléje. - Jobban is, nem is - válaszolta.
- Szégyelled tán, hogy jobban vagy?
Polly elgondolkodott, majd rábólintott. Ha nem is éppen. De így is jó. Az a két asszony, aki
tegnap együtt halt meg, ma megint együtt feküdt Samuels ravatalozójában. Holnap délelőtt temetik
őket két egyház szertartása szerint - de aztán szomszédok lesznek megint a temetőben. Polly részben
magát okolta halálukért - hiszen Nettie soha nem kerül vissza Castle Rockba őnélküle. Ő írt helyette
folyamodványokat, ő járt bírósági meghallgatásokra, s utoljára még házat is kerített neki.
Hogy miért? A feneség az volt, hogy Polly maga sem emlékezett, miért - ha ugyan nem a krisztusi
szeretet vagy szüleik barátsága vitte rá.
Felelősségét vállalta később is, és a dolgába beleszólást nem engedett senkinek (Alan nem is
próbálkozott vele, bölcsen), de most sem hitte, hogy másként kellett volna cselekednie. Nettie tébolyának
magvához nyilván nem fért... Mégis három boldog, tevékeny évhez segítette Castle Rockban.
Ezek az évek így is többet értek, mintha a tébolyda unalmába fásul bele. De ha tetteivel alája
írt ő is Wilma Jerzyck halálos ítéletének, vajon nem Wilma maga szövegezte-e az indoklást? Elvégre
ő pusztította el Nettie ártatlan kiskutyáját dugóhúzóval!
Lelkének ősibb fele persze gyászolta barátnőjét, és bele nem férhetett semmiképpen, mi ragadta
a törés-zúzásra, mikor úgy látszott, kigyógyult már a bajából.
Polly a délelőtt javát temetési készülődéssel töltötte. Telefonon beszélt Nettie néhány rokonával
(kijelentették mindannyian, hogy nem lesznek jelen - Polly nem is várt tőlük egyebet), aztán
az egyházaknál kellett eljárnia, ilyenformán személyes gyászra nem is jutott ideje.
Néhány részlettől nem szabadulhatott így sem.
A sonkás tésztától például. Az még ott volt a hűtőszekrényében alufóliával letakarva, hogy
ne szikkadjon. Úgy gondolta, vacsorára megeszik Alannel - ha ugyan Alan hajlandó enni belőle.
Mert ő egymaga nem. Azt már nem.
- Hol jársz, Polly? Merre kószálsz? - énekelte a fülébe Rosalie. Reggel együtt emlékeztek
Nettie-re, és az utóbbi napok apró mozzanatai könnyekre indították őket a varroda hátsó szobájában
a vég kelmék közt. De mostanára Rosalie-nak is visszatért a jókedve - talán éppen, mert Pollyt énekelni
hallotta.
Talán Nettie köztük sem volt igazán, tűnődött Polly. Árnyéka, ha nem is volt fekete, nem
vált el tőle soha. Talán azért volt lehetetlen átlátni rajta. S talán ezért könnyebb gyászolni is.
- Hallgatlak - szólt a válasza. - Bárhogy röstellem, jobban vagyok igenis, és a hálámat nem
tudom hova tenni. Megfeleltem mindenre?
- Nagyjából - mondta Rosalie. - Nem is tudom, mi lepett meg jobban, amikor bejöttem...
Hogy énekelni hallak, vagy hogy varrsz megint. Mutasd csak a kezed!
- 172 -
5