STEPHEN KING

- Nem. Számtalanszor végigpergettem mindent. Nem mintha a gyászát fitymálnám, de ne
higgye, hogy ilyen kétségei csak magának lehetnek. Lelkiismeret-vizsgálatra sem csupán maga
kényszerült. A szerencsétlenséget megelőző mozzanatokat végiggondoltam mind, a boncolással felszínre
került részleteket is. S most megteszem újra, hogy az aszpirines üvegről hallok. De tudja, mire
jutok?
- Mire?
- Semmire. - Annyira nem volt a válasza nyomatékos, hogy hihetően csengett még Alan fülében
is. - Olyasmik jutnak az eszembe, hogy néha mintha kissé sápadt lett volna. Vagy hogy néhányszor
motyogott magában, amíg szoknyákat szegett vagy kelméket hajtogatott. Ennél szembeszökőbbet
nem figyeltem meg. Márpedig ilyesmit magamon is megfigyelhetek bármikor. Talán
magán is?
Alan bólintott.
- Legtöbbnyire azonban olyan volt, amilyennek megismertem: kedves, barátságos, segítségre
mindig kész... jó barát. - De...
Polly keze a csuklóján volt még mindig, s most mintha a fogása megszorult volna. - Nem,
Alan. Nincs de. Vizsgálja a lelkiismeretét váltig Ray Van Allen doktor is, tudom. Hát őt nem vádolja,
amiért nem vette észre a tumort?
- Nem, de...
- Miért nem vádol engem? Vele dolgoztam naphosszat. Együtt kávéztunk tízkor. Együtt
ebédeltünk délben. Megint kávéztunk háromkor, és mind nyíltabban beszéltünk egymással idők
múltával, és mindjobban megkedveltük egymást. Tudom azt is, hogy Annie elégedett volt magával,
Alan, mind baráttal, mind szeretővel. Azt is tudom, mennyire szerette a két fiát. Hogy azonban öngyilkossági
gondolatok foglalkoztatták volna, mert a betegség mindinkább elhatalmasodott rajta,
arról nem tudok. Bűnösnek ítél érte? - S a tekintete kíváncsian kapcsolódott Alanébe.
- Nem, de...
Polly parancsoló szorítását érezte megint.
- Kérdeznék én is. Fontos, gondolja meg jól.
Alan bólintott.
- Ray volt az orvosa. Ha látni való lett volna valami, hát nem látta. Én a bizalmasa voltam.
Nem láttam én sem. Férje létére maga sem. S ha azt hiszi, itt vége a sornak, téved.
- Nem tudom, hova lyukadna ki.
- Állt közel hozzá más is - válaszolta Polly. - Közelebb minálunk.
- Nem értem, kiről be...
- Todd soha nem mondott semmit?
Alan bámult értetlenül, mintha ismeretlen nyelven szóltak volna hozzá.
- Todd - ismételte Polly türelmetlenül. - Todd. A fia. Aki miatt nincs nyugta éjjel. Mert miatta
nincs, igaz? Nem a felesége miatt. Miatta.
- Igaz - felelte Alan. - Őmiatta nincsen. - Nem ismert a tulajdon hangjára. Elvékonyodott és
reszketeggé vált. Mintha valami rengett volna őbenne akkor. Itt Polly ágyában is élénken emlékezett
arra a konyhai pillanatra, Polly kezére a csuklóján, a szőke haján játszó késő délutáni napsugárra,
a halványkék szemében ülő elszántságra.
- Erővel gyömöszölte be Toddot a kocsiba, mondja? Kapálózott Todd? Ellenkezett? Sivalkodott?
- Nem, persze nem, elvégre az anyja...
- Kinek az ötlete volt, hogy Todd kísérje el az ABC-be aznap? Annie-é vagy Toddé? Nem
emlékszik? Már nemet mondott volna, de eszébe ötlött. Hallotta a hangjukat a nappaliból, az íróasztaltól,
mikor az idézéseit rendezgette:
El kell szaladnom az ABC-be, Todd... Eljössz?
Megnézhetem, akkor milyen új videók érkeztek?
Miért ne? Kérdezd meg apádat, van-e szüksége valamire.
- Az ötlet Annie-tól származott - felelte szabatosan.
- Annie-tól?
- Tőle. De kérdezte Toddot. Nem utasította.
A remegésnek nem lett vége. Ha ez eldől, futott át az agyán, akkor megrendül a föld is.
- 83 -