STEPHEN KING

iztonsági övét miért nem csatolta be. Máskor megtette szokásból, gondolkodás nélkül. De ezen a
napon nem.
- Nincs tovább, desztókám! - rikkantotta Ász. - Vagy a lóvét, vagy a luvnyát!
Alan mondta a magáét. - Csakhogy a szalagon be volt csatolva az öve - állította, s abban a
pillanatban tudta is, hogy az igazat beszél. A megvilágosodás fényoszlopként gyúlt az agyában. - A
képen be volt kapcsolva! Itt baszta el Mr. Gaunt!
Azzal pördült a napvető alatt álló szálas alaknak. És pördültében, egyetlen nagy lépése közben
lekapta Todd utolsó bűvészeszközének födelét - Gauntnak még a szeme sem rebbenhetett.
S a kígyó pattant belőle. Csakhogy most valóságot játszott.
Néhány pillanatra csupán. Alan meg nem mondhatta, látta-e a valóságot más is a csínyben,
de hogy Mr. Gaunt látta, az bizonyos. Hosszabban úszott a kígyó a levegőben, mint egy hete, amikor
Portlandból hazaérve szinte véletlenül próbálta meg a Városháza parkolójában. Villózott a kígyó
bőre, testét vörös-fekete gyémántfény borította, mint csörgő mását.
Állkapcsa is kattant, alig elérte Leland Gaunt malaclopójának vállát, és Alan látta méregfogának
fémes csillanását, háromszögletű fejének hőkölését, amint Gaunt nyakát célozta meg. Látta
azt is, hogy Gaunt utánakap... De mielőtt megragadta volna, a húsába mélyedt a kígyó méregfoga
többször is. Úgy járt a feje annak, akár a varrógép orsója.
Gaunt fölordított - talán kínjában, talán dühében -, és elengedte bőröndjét, hogy két kézre
foghassa a kígyót. Alan látta, hogy itt a pillanat. Amint Gaunt a vergődő kígyót rántotta le magáról,
odaugrott, és elrántotta a bőröndöt két csizmás lába közé a járdára. Amint Gaunt a nyakáról lehántotta
a kígyót, nem volt az már egyéb olcsó játéknál megint - zöld krepp-papírba tekert másfél méteres
rugónál -, annál a fajta huncutságnál, amilyet a Todd-féle gyerekek meg a Gaunt-féle nememberek
tarthattak nagyra.
Gaunt nyakából három kicsiny lyukból vér szivárgott cérnavékonyan. Szórakozottan törölte
le hosszú, bütykös ujjaival, és hajolt a bőröndjéért... Csakhogy azt már nem találta ott. Alan észrevétlen
kapta ki a keze ügyéből, ahogy bűvészmutatványaiban tanulta.
Nem volt már lehetetlen Mr. Gaunt arcáról olvasni. Düh, gyűlölet, hitetlenkedés torzította el.
Felső ajka úgy kunkorodott vissza, akár a lóé, s nagy lófogait megmutatta volna - csakhogy ezeket
mintha éppen az alkalomra hegyezte volna ki.
A két tenyerét széttárva sziszegte: - Adja ide! Az enyém!
Alan nem tudhatta, hogy Leland Gaunt Castle Rock több lakójával is elhitette - Hugh
Priesttől a dadogós Doddig, hogy őt a gyötrött, satnya emberi lelkek nem érdeklik. Ha tudta volna,
talán most beleveri az orrát, hogy hazugság volt ez is, mert sejtette ő, mit rejt a bőrönd! Nem kellett
a fejét törnie, mi sóhajtozik benne, mi zizeg, mi zihál, mint rémült vénember a halálos ágyán!
Mr. Gaunt csúful rávigyorodott, és kinyúló keze egyre közeledett hozzá.
- Figyelmeztetem, seriff uram... velem ne packázzon! Énvelem kikezdenie nem ajánlatos. A
bőrönd az enyém.
- Nem hinném, Mr. Gaunt. Lopott holmi lesz ebben. Jobban tenné...
Ász tátott szájjal figyelte Mr. Gaunt lassú, de nyilvánvaló átváltozását üzletemberből szörnyeteggé,
és karjának fojtó szorítása meglazult Polly nyakán. Polly nyomban élt a lehetőséggel.
Fordított egyet a fején, és ínyig harapott Ász csuklójába. Ász gondolkodás nélkül lökte el magától,
és Polly elterült az utca kövén. Ász ráemelte pisztolyát.
- Kövönbaszott kurva! - kiáltotta búcsúzóul.
- Lám csak - morogta Norris Ridgewick hálásan. Szolgálati revolverét szinte rögzítette fogásával
a villogó szorítócsövéhez. S most visszafojtotta lélegzetét, alsó ajkára harapott, és meghúzta a
ravaszt. Merrill, az Ász ráborult a kövezeten fekvő nőre - Norris most ismerte meg benne Polly
Chalmerst -, és koponyájának roncsai szertefröccsentek.
Norris gyomra fölfordult.
Undorában-e, részeg boldogságában-e, nem tudta.
15
- 310 -