STEPHEN KING

Azt mondta éppannyiszor, hogy teli szájjal ne beszéljek, gondolta Brian, de nem szólt semmit.
Zsenge korában megtanult már a nyelvére vigyázni.
- Bocsánat.
- Miféle az a ponyva?
- Zöld.
- Húzott vagy alumínium?
Brian apja portálokat adott el a környéken, azért szakértelemmel nyilatkozhatott. Ha az az
ernyő olyasmi, amire anya gondol, akkor neki meg nem akad a szeme rajta. Húzott és alumíniumernyő
van a környéken annyi, akár a nyű. A Castle View körüli nyaralók ablakai fölé is mind azt tettek.
- Nem olyasmi - felelte tehát. - Nem ernyő. Ponyva. Vitorlavászon. Kiszökik a járdára, árnyékot
vet, és ilyen félkörös. - Ívet vont a két karjával, vigyázva, hogy a tejét ki ne lötyölje. - A
zászlóján meg a bolt neve. Gyönyörű.
- Huncut legyen a nevem!
Cora e fordulattal fortyant és ámult. Brian óvatosan hátrahúzódott, mert nem tudta, fortyanásnak
értelmezze-e. - Mit gondolsz, mami, étterem lesz belőle vagy mi?
- Nem tudom - válaszolta anyja, és nyúlt a fehér női telefonért. A kerevet végében álló kisasztalról
el kellett tolnia hozzá Viszkázt, a macskát, a tv-műsort meg a diétás kóla maradékát, hogy
hozzáférhessen. - Nem tudom, de nagyon furcsa.
- Mik a hasznos holmik, mami? Lehet...
- Ne bosszants, Brian. Maminak dolga van. A kenyeres dobozban találsz csokis parányt.
Egynél többet ne egyél, mert elcsapod a hasad. - S már tárcsázta is Myrát, hogy friss értesülését a
zöld ponyváról megossza vele.
Brian nem kért a csokis parányból. A mamit szerette ugyan, de a hasát már azzal elcsapta, ha
elnézte, hogy tömi a fejét. Inkább leült a konyhaasztalhoz, kinyitotta matekkönyvét, és nekilátott a
bekarikázott feladatok megoldásának. Értelmes, lelkiismeretes gyerek volt, minden más leckéjét
megírta már az iskolában, csak a matekot nem. Osztott-szorzott, figyelmesen odébbtette a tizedesvesszőket,
de fél füllel hallotta anyját is. A régi lemez, hogy nyílik egy bolt megint, amelyik áporodott
szagú parfümös üvegcséket kínál, meg a mások rég eltemetett rokonainak a fényképét, majd
egy idő múltán lehúzza a redőnyt, és megint kiadó lesz a helyiség. Borzasztó, magyarázta, mennyien
szednék meg magukat. A ponyvát pedig személyes sérelmének tekintette egyenest.
Előbb-utóbb úgyis megtudta volna mástól, vigasztalta magát Brian, miközben a ceruzája
szorgosan járt. Egyszerűsített, kerekített. Persze. A mami egyrészt kíváncsi. Másrészt csalódott.
Azért nem bír magával. De addig telefonál, amíg megtudja a nagy titkot, és akkor őt is beavatja. Ha
meg nem, hát hallgatózik, és a Myrával zajló délutáni telefonbeszélgetésekből csak kihámoz valamit.
Brian azonban jóval többet megtudott a Hasznos Holmik felől, és jóval előbb, mint akár a
mami, akár Myra, akár mások Castle Rockban.
Aznap, egy nappal a Hasznos Holmik nyitásának napja előtt, délután kerékpárra sem pattant
az iskolából hazafelé. Édes álmodozásba merült - Miss Ratcliffe-et vitte el a helyi búcsúba, és
olyasmiket suttogott neki, amit ki nem mondott volna, ha a száját élő szénnel vagy szőrös tarantellapókokkal
birizgálják, akkor se.
„Köszönöm, Brian - mondja Miss Ratcliffe, és Brian a hála könnyeit látja előtörni a szeme
sarkából... Tengeri vihar kékjét látja a szemében... - Szomorú az én életem mostanában. Szerelmem
elhagyott.”
„Majd én megvigasztalom - mondja Brian elszántan és mégis gyengéden -, ha megteszi hogy
Brinak szólít.”
„Köszönöm - rebegi Miss Ratcliffe, és odahajlik hozzá, hogy Brian a parfümjét (vadvirágok
andalító illatát) érzi. - Köszönöm... Bri. S ezennel a mai napon fiú és leány leszünk, nem pedig tanár
és tanítvány... Azért szólíts Sallynek.”
- 7 -
2