STEPHEN KING

Nem mondta tovább, mert választ nem kapott. Nem volna itt mégsem? Bár...
Szedte a lábát a lépcsőn, mert szinte biztosra vette, hogy ágyában találja, alva. Ő meg majd
berobban. Sally akkor kinyitja a szemét, fölül, a takaró lehullik az édes kis csecséről (tapogatta úgyahogy,
de látni nem láthatta), karját tárja... búzavirágkék szeme álmosan hívja, s mire az óra tizet üt,
nem lesznek szüzek többé! Ra-ta-tá!...
Csakhogy a hálószoba üres volt, akárcsak a konyha meg a nappali. A hálóban a takarók is a
földön hevertek mind a házi szokás szerint, mert Lestert annyira megszállta a buzgalom meg a
szentlélek reggelente, hogy nem kikászálódott az ágyból, mint más, hanem kipattant - a napot is
mindjárt két vállra fektette s meggázolta volna.
Most azonban ráncok felhőzték homlokát, amint megindult a lépcsőn lefelé. A kocsi itt,
Sally meg nincs. Mi történhetett? Nem értette, de az sem tetszett neki, amennyit megértett.
Fölkattintotta a villanyt a tornácon, hogy megnézze, hátha hagyott üzenetet a kocsiban. Csak
a tornác lépcsőjéig jutott, ott földbe gyökerezett a lába. Hát hagyott üzenetet. Méghozzá a Mustang
szélvédőjén keresztben; tulipiros permettel - alighanem innen a garázsból szedte elő. A nagy
lóbetűk majd kiégették a szemét:
ÖRDÖG VIGYEN, HAZUG DISZNÓ!
Lester állt a tornác lépcsőjén, és újra meg újra olvasta menyasszonyának üzenetét. Az áhítat
miatt borult ki ennyire? Azt képzelte, hogy szajhát hajtani ment az Auburn tavához? Elkeseredésében
másra nem is igen gondolhatott.
Beugrott a házba telefonálni. Sallynél huszonötször is csengett a telefon, de nem vette föl
senki.
Sally tudta, hogy Lester keresni fogja, azért felhívta Irene Lutjenst, nem tölthetné-e nála az
éjszakát. Irene oldalát persze fúrta a kíváncsiság, és örömest mondott dehogynemet. Majd látnia
kellett, hogy Sallyt a keserűség szinte elcsúfította. Irene nem akart hinni a szemének, de ami igaz,
az igaz.
Sallynek nem volt szándékában, hogy akár Irene-nek, akár másnak kitálaljon. Borzasztó az.
És szégyenletes. Inkább a sírba viszi. Így aztán vagy félóráig állta Irene kérdéseit. Majd megindult
könnyeinek árja, és dőlt belőle a panasz. Irene átölelte, úgy hallgatta nagyra nyílt szemmel.
- Nincs semmi baj - duruzsolta, és ringatta Sallyt közben. - Ne búsulj; Sally... Jézus szeret,
akkor is, ha ez a büdös állat nem. Szeretlek én. És szeret Rose nagytiszteletű úr. Emléket is hagytál
az izomgyurmának. Akkor meg mi a baj?
Sally bólogatott, szipogott, Irene simogatta és dorombolt, de alig várta a holnapot, hogy elújságolhassa
barátnőinek, mi történt. Kibújnak a bőrükből! Irene sajnálta ugyan Sallyt, de örült is
egy csöppet, hogy az élet megleckéztette. Mert hogy lehet egy lány ilyen formás is meg ilyen szelíd
is! Legalább most megperzselődik egy kicsit.
Ráadásul Lester egyházuk legszemrevalóbb férfi tagja. Ha csakugyan kenyértörésre viszik a
dolgot Sallyvel, ki tudja... hátha éntőlem kér majd randit? Néha úgy rajtam felejti a szemét, mintha
azt találgatná, milyen alsónemű van rajtam... Szóval minden lehetséges...
- Olyan iszonyú, olyan... - zokogta Sally - ...mint akit összemocskoltak...
- Hát hogyne - tódította Irene, és ringatta, simogatta tovább. - A levelet meg a fényképet eltetted?
- El-el-elégettem - sírta Sally barátnője kebelébe.
- Hát persze - duruzsolta Irene. - Mit is tehettél volna? - Várhattál volna legalább, amíg
megnézem én is, te imádkozó sáska!
Sally Irene vendégszobájában töltötte az éjszakát, de álom nemigen jött a szemére. Könnyeit
elsírta, aztán égő szemmel meredt a sötétségbe, és a bosszú keserédes gondolataival játszott. E gondolatok
a hiszékeny és megcsalt szerelmes szívek gyógyírjai.
10
- 183 -