STEPHEN KING

Sheila életét Alan bűvészi fürgesége mentette meg. Sem rá nem kiáltott Norrisra, se kézzel
nem térítette el a pisztoly csövét. Nem is igen sikerült volna. Hanem Alan a könyökét szöktette ki,
mintha paraszttáncra perdült volna, s a lövés pillanatában fölfelé lökte a pisztoly csövét. A lövés
ostorcsattanásként visszhangzott a zárt udvaron. A második emeleten, a Városi Szolgáltatások Hivatalában
betört egy ablak, majd Sheila elejtette a puskát, amellyel Lester Pratt fejét horpasztotta
be, és sírva rontott rájuk.
- Jézus Mária - szaladt ki Norris száján. S a pisztoly agyát a falnál sápadtabban lökte oda
Alannek. - Kis híján lelőttem... Istenkém!
- Alan! - sírta Sheila. - Végre valahára!
S szinte ledöntötte a lábáról. Alan megölelte, és a táskájába csúsztatta pisztolyát. Sheila úgy
remegett, akár a vezeték, ha nagyfeszültséget kap. Alan gyanította, hogy remeg maga is, és a behugyozást
alig úszta meg. Sheila idegbajosan zokogott, de vaksága áldás is lehetett e pillanatban nem
ocsúdott még, mi fenyegette.
- Mi zajlik itt? - szögezte neki Alan. - Hadd hallom!
Füle csengett a lövéstől meg a visszhangjától, annyira, hogy megesküdött volna: telefoncsöngést
hall valahonnan.
Henry Beaufort úgy érezte magát, mint a napfényben olvadozó hóember. Lába kicsúszott
alóla, térdre esett, de csak hallgatta a hiábavaló telefoncsöngést. A kifolyt szesz és az égő szőr szaga
szédítette, s újabb forró bűz is megcsapta az orrát. Hugh Priesté lesz, gondolta.
Távoli gondolatként úszott be, hogy ez a szám nem jó, másikat kellene próbálnia, de tudta,
hogy ekkora erőfeszítés nem telik tőle, így csak térdelt a söntés pultja mögött az egyre növekvő vértócsában,
hallgatta a melle sípolását, és kapaszkodott az eszméletébe. A Tigris egy óra múlva szokott
nyitni, Billy meghalt, s ha a telefont valaki föl nem veszi hamarosan, ő is holtan várja a nyitás
első órájának mérsékelt áraira érkező vendégeket.
- Vegyék föl - suttogta Henry vékony, szakadozott hangon. - Vegye föl már akárki a telibaszott
telefont...
Sheila Brigham kezdett észre térni, Alan pedig kiszedte belőle a legfontosabbat: hogy a puska
tusával leterítette a támadót. Vagyis senki nem szögez fegyvert nekik, ha belépnek a hivatalba.
Legalábbis remélte.
- Gyerünk - mondta Norrisnak.
- Alan... amikor Sheila lépett volna ki... én azt hittem...
- Tudom, mit hittél. Nem történt baj. Hagyjuk. John van odabenn. Gyerünk.
Odaléptek az ajtóhoz, és megálltak a két felén. Alan rápillantott Norrisra. - Húzd be a nyakad.
Norris biccentett.
Alan elkapta a kilincset, föltépte az ajtót, és belódult. Norris a falhoz lapulva kúszott be a
karja alatt.
John azóta lábra kapott, és szinte eljutott az ajtóig. Alan meg Norris úgy ütötte el, mint a régi
pittsburghi Vasasok csatársora. Johnnak még egy méltatlanságot kellett elszenvednie: kollégái
söpörték le a lábáról. Úgy csúszott végig a kőpadlón, akár a tekebáb. A túlsó falnál kötött ki, de a
jajdulása már némi gyakorlatra vallott.
- Jesszusom, ez meg John! - hüledezett Norris. - Tévedések vígjátéka!
- Segíts, ne szellemeskedj! - szólt rá Alan.
John már tápászkodott, amikor fölébe hajoltak. Arca véres álarcnak tetszett. Orra csúful balra
fordult, felső ajka akkorára dagadt, mint a kerékpártömlő. Alan és Norris végignézhette, amint
egyik tenyeréből csészét formál, s egy fogát beleköpi.
- Nehhan őhülhe - lehelte. - Heila lehapta a puhkáhal. Meg ih ölte tán.
- Jól vagy, John? - kérdezte Norris.
- 233 -
22
23