STEPHEN KING

Amint megtalálta, Fogdmeg rugódozni is kezdett. Hugh svájci kincstári bicskáját kotorta elő a másik
kezével.
- Látod, milyen helyes vagy? - hízelgett Fogdmegnek. - Látod, látod!
Elhagyta a kutya vakargatását, és cédulát húzott elő az inge zsebéből. Hugh mindjárt ébredése
után nekiült a konyhaasztalnál reggel, és iskolás macskakaparásával ráírta az utolsó szóig, amit a
rókafark mondott:
Az én tiszta lepedőimet senki büntetlen össze nem feni!
Megfizetsz érte, megmondtam!
Kinyitotta a svájci bicska dugóhúzóját, és a cédulát rátűzte, majd rázárta a markát a bicska
nyelére úgy, hogy a dugóhúzó a mutatóujja meg a középső ujja közül állt ki. Azzal visszafordult a
hátán fekvő és kéjesen hengergő Fogdmeghez. Aranyos vagy, gondolta. Fogdmeg vidáman pislogott
Hugh-ra.
- Az ám! Hát láttak már ilyen aranyost! Még ilyet! - Hugh birizgálni kezdte megint, s Fogdmeg
a két hátsó lábával biciklizett hozzá. - Az ám! Csakhogy tudod-e, énnekem mim van? Énnekem
rókafarkom van, tudod-e?
Hugh a kutya jobb mellkasának csöcse fölé emelte a dugóhúzóra fűzött cédulát.
- És tudod, mit? Az a rókafark az enyém is marad!
Azzal lesújtott a jobb kezével. Birizgáló bal keze lefogta a kutyát addig, amíg a dugóhúzón
hármat csavarintott. A fröcskölő meleg vér beborította mind a két kezét. A kutya megvonaglott, és
elnyúlt a padlón. Egyetlen szigorú vakkantás sem telt már tőle.
Hugh szíve súlyosakat döndült, amint fölkelt mellőle. Tette láttán émelygés fogta el. Nettie
akár lüttyő, akár nem, senkije nincsen. Hát ő most, úgy lehet az utolsó barátját pusztította ki e világból.
Véres kezét az ingébe törölte. A folt alig látszott meg a sötét színű gyapjún. De szemét nem
bírta levenni a kutyáról. Ez az ő műve. Megtette, igen. Mint az álomjáró. Maga is alig hitte.
Az a belső hang, amelyik olykor az Anonim Alkoholisták felől prédikált neki, újból megszólalt:
- Még idővel el is hiteted magaddal, hogy lehetséges az ilyesmi. Nem álmodban cselekedtél te,
faszikám. Tudtad te jól, mit teszel.
És mivégre.
Vakrémület futott át rajta. Menekülnie kell innét! Hátrálni kezdett a hallból, és rekedten fölkiáltott,
amint a bejárati ajtóba ütközött. Maga mögé nyúlt, úgy tapogatta a kilincset. Nagy sokára
megtalálta, lenyomta, és kisuttyant a lüttyő Nettie házából. Riadtan pillantott körül, mintha azt várta
volna, hogy összeröffen a ház előtt a fél város, s néznék őt komoran, akár a bírái. De nem látott
senkit, csak egy gyereket, aki az utca végének kerekezett. Hűtőtáska állt félrefordulva kerékpárjának
hátsó kosarában. Hugh Priestre egy pillantást nem pazarolt, amint elszelelt mellette... Utána a
harangszó maradt csak... Most a metodistákat hívta.
Hugh lesietett a behajtón. Intette magát, hogy lassan a testtel, de ügetett bizony a dobozkocsihoz.
Reszkető kézzel nyitotta, behuppant a kormány mögé, és megcélozta a slusszkulccsal a lyukat.
Három-négyszer is. Sehogy nem bírt beletalálni. Utoljára bal kezével merevítette a jobbik öklét,
úgy aztán sikerült. Gyöngyözött a veríték a homlokán addigra. Sok másnaposságot ért, de ilyen
csúnyát még soha. Mintha harmadnapos hideglelés ütötte volna le a lábáról. A dobozkocsi elbődült,
és kék füstöt böfögve indult. Hugh lába lecsúszott a tengelykapcsolóról. A kocsi kettőt ugrott a behajtón
és lefulladt. Hugh lihegve elindította ismét, s elviharzott.
Mire visszaért a járműtelepre (akár a holdbéli hegyek, olyan elhagyatott volt most is), és átült
régi rozzant Buickjába, már el is feledkezett Fogdmegről meg a dugóhúzós rémtettről. Ezerszer
fontosabb dolog foglalkoztatta már. Az a lázas bizonyosság kerítette hatalmába, hogy a távollétében
valaki behatolt a házába, és ellopta a rókafarkot.
Százzal söpört hazafelé, és a kereke kavicsot meg port hányt, amint megállt, egy araszra a
düledező tornáctól. Ugrott ki, szedte a lépcsőket kettesével. Berobbant a konyhába, rontott a szekrényhez,
föltépte az ajtaját. Lábujjhegyre emelkedett, úgy fogott neki matatni a fölső polcon két
reszketeg kezével.
- 110 -