STEPHEN KING

- Nincs ki a hét, sajna. Elmosódott a nyoma. Alighanem nagyon markolászta, amíg kitalált.
- Szóval semmit nem érnek?
- Vannak világos részletek, bár ennyivel nem állhatunk elő a bíróságon. Azért elküldtem az
FBI virginiai laboratóriumába. Csodákat tesznek az ilyen nyomatok tisztázásával. Persze lassabbak
a tetűnél. Lesz egy hét vagy tíz nap is, amíg hallunk felőlük, de én közben a világosabb részleteket
összehasonlítottam Jerzyckné ujjnyomataival, amelyekkel törvényszéki orvosszakértőnk lepett meg
az este.
- És nem egyeznek?
- Úgy vagyunk ezzel is, mint a kézírásokkal, Alan. Részt az egészhez hasonlítani nem lehet,
és ha ilyesmivel próbálkoznék a bíróságon, a védelem ízekre szedne. De ha már benne vagyok a
mesedélutánban, elmondhatom, hogy egyáltalán nem hasonlítanak. A méretük, először is. Wilma
Jerzycknek kicsi volt a keze. A véres ujjnyomatok nagy kézre vallanak. Akár elmosódottak, akár
nem, szívlapát tenyérhez illenek.
- Férfikézhez?
- Bizonyosan. Bár nem jegyzőkönyvbe mondom.
- Szarok én a jegyzőkönyvekre! - A falon világítótorony árnyképe jelent meg, majd piramissá
változott. S az kinyílt, akár a virág, és lúd repült belőle a napnak. Alan megpróbálta elképzelni
azt a férfit, aki behatolt Nettie házába, mikor Nettie elment hazulról vasárnap délelőtt. Aki dugóhúzóval
megölte Fogdmeget, és tettét Wilmára hárította volna. Csupa árnyékot látott. - Mégis ki tett
volna ilyet, ha Wilma nem?
- Honnan tudjam? Hanem a kőhajigáláshoz alighanem kerítettünk tanút.
- Micsoda? Kit?
- Mondom: alighanem.
- Hallom. Ne bosszants. Mégis kit?
- Egy gyereket. Jerzyckék szomszédasszonya gyanús csörömpölést hallott, és kijött megnézni,
mi történik. Elmondta, hogy azt hitte, tombol a sárkány - ezen szóval! -, és úgy magyarázta,
hogy talán ráunt a férjére, és kiverte az ablakokat. De amikor kiállt a ház elé, egy gyereket látott elkarikázni
a szomszédból ijedten. Kérdezte tőle, mi az a ramazuri odaát. A gyerek azt mondta, hogy
Jerzyckék összekaphattak. Ilyesmire gyanakodott a szomszédasszony is, de mivel a csörömpölésnek
vége szakadt, nem foglalkozott tovább a dologgal.
- Jillian Mislaburski lehet a szomszédasszony - vélekedett Alan -, mert a túlsó szomszédban
nem lakik senki, eladó a ház.
- Ja. Valami Miszkipiszkit olvasok itt.
- Hát a gyerek?
- Nem tudom. Látásból ismeri, nem jutott eszébe a neve. Csak annyit mondott, hogy a szomszédságban
lakik, talán velük egy tömbben. Megkerítjük.
- Milyen idős?
- Azt mondja, olyan tizenegy-tizennégy.
- Tudod mit, Henry? Légy oly bátyám, és bízd rám. Megtennéd?
- Jó - mondta rá Henry, Alan nagy megnyugvására. - Nem is értem, miért kell nekünk bevonulnunk,
ha a járási székhelyen történik ilyesmi. Ha Portlandben vagy Bangorban győzik, ti miért
ne győznétek Castle Rockban? A nyelvem beletörött volna ebbe a Miszliknébe, ha meg nem taszítasz,
hogy kell kimondani!
- Sok lengyel él a járásban - mondta rá Alan szórakozottan. Rózsaszín Közforgalmi Figyelmeztetőt
tépett le az íróasztalán heverő tömbről, s a hátára ráfirkantotta: Jill Mislaburski - meg
hogy: Fiú, 11-14.
- Persze. Ha az én fazonjaim veszik elő, három szép nagy marha rohamrendőr, a gyerekben
megfagy a fülzsír, és nem emlékszik semmire - mondta Henry. - Téged meg ismerhet is... Jársz el az
iskolába?
- Járok, polgárőrségi órákra meg a jog és biztonság napjára - válaszolta Alan. Közben kutatott
az emlékezetében, kik élnek gyerekes családok Jerzyckék és Mislaburskiék környékén. Ha Jill
Mislaburski megismerte a gyereket, akkor lakhat akár az ő sorukon, akár a Tó utcában, mögöttük.
Alan még három nevet jegyzett sebtiben a cédulára: DeLois, Rusk, Bellingham. Nem emlékezett
- 186 -