STEPHEN KING

- Mentegetőzött, hogy anyja régi holmijait rakosgatta a fészerben, meg hogy...
- Ha az influenza a beleire húzódott, akkor kinn trónolhatott inkább, csak neked nem vallotta
meg.
Polly elnevette magát. - Igazad lehet. Jellemző rá.
Alan megtapintotta a mosogató alját, aztán kihúzta a dugót. - Kész a mosogatás, bogaram.
- Köszönöm a fáradozást - mondta Polly, és csókot csippentett Alan képére.
- Ejnye! Nézd csak, mit találtam - mondta Alan, és Polly füle mögül előkapott egy ötvencentest.
- Sok van a füle mögött; hölgyem?
- Mik nem telnek tőled! - Polly őszinte csodálkozással bámulta a pénzt.
- Mik nem? - visszhangozta Alan. Közben az ötvencentes sétaútra indult keze fejének bütykein,
végül megállapodott középső és gyűrűs ujja közt. Alan akkor kifordította a tenyerét, majd keze
fejét mutatta megint, s az ötvencentes nem volt sehol. - Azt ajánlod, szökjek meg a cirkuszhercegnővel?
- Maradj csak velem, Alan - mosolygott Polly. - Inkább azt mondd meg, nem lógok-e Nettie
nyakán a sok gondoskodással.
- Nem - mondta Alan, s a zsebében kotorászott bal kezével (mivel a pénz a balba pattant át
az imént), majd a törlőruháért nyúlt. - Kihoztad a vigyorgóból, munkát adtál neki, házvásárláshoz
segítetted, hát felelősséget érzel érte. Méltán. Ha ilyenkor nem aggódnál miatta, én aggódnék miattad.
A szárítóra állított utolsó pohár Pollynak jutott, és Alan azt látta, hogy az arca megrándul.
Tudta, hogy kiesik a kezéből most, azért roggyant térddel félrefordult, s a kezét a pohár alá tartotta.
Megmozdulása oly kecses volt, hogy Polly nézhette akár táncfigurának. A pohár éppen a tenyerébe
pottyant, talán két araszra a konyha kövétől.
Polly kínja - amely éjhosszat gyötörte, s ráadásul még az, hogyan rejti ma Alan elől - vággyá
lett, egy pillanat nem kellett hozzá. Oly forró hulláma csapott át rajta, hogy megrettent. Általános
szó a vágy, villant meg az agyában: Kéjvágy ez.
- Akár a macska - dicsérte a fölegyenesedő Alant rekedten, akadozón, s egyre a lába hajlását
látta, szárának kerekded duzzadását, hosszú combizmainak feszülését. - Ekkora darab ember hogy
lehet ilyen fürge?
- Nem is tudom - felelte Alan, és meglepetten bámult rá. - Mi bajod? Csak nem szédülsz?
- Nem. Csak mindjárt elsülök.
Ha így van, nincs mit szépítgetni rajta. Alan értett a szóból. - Lássuk - mondta, és megint
olyan kecsesen hajolt felé, oly lobbanó gyorsasággal, amilyet a Fő utcán ballagó seriffből aligha
néztek ki. - Lássuk. - Bal kézzel letette a poharat a konyhaszekrényre, és jobbját becsúsztatta Polly
lába közé, mielőtt a száját szóra nyithatta volna.
- Alan, mit... - S amint a hüvelykujja a csiklójához ért, a csinálsz-ból csüüünááááálsz lett.
Csak addigra Alan felkapta, akár a balett-táncos.
Polly a nyaka köré fonta a karját. Vigyázott még ebben a tüzes pillanatban is, hogy ne a kezével
szorítson, s a két keze úgy lógott le Alan hátára tehetetlenül, akár két csomó tisztítására váró
spárga. De tehetetlen csak a keze volt. Másképp olvadozott. - Tégy le, Alan!
- Nem lehet - hangzott a válasz, s e szóval még magasabbra emelte, szabad kezét Polly lapockái
közé tapasztotta, és Polly hamarosan úgy ringott két keze közt, akár a hintán, hogy a lábát
lógázta, hajával meg a csillagos eget söpörte. - Alan...
- Kapaszkodj, bogaram - nevette Alan. Mintha puha párnát ringatott volna. Polly elernyedt,
növekvő izgalmában már nem is érezte Alan szorítását. Csak annyit tudott, hogy el úgysem ereszti,
azért lendült előre, lendült hátra, Alan egyik keze a lapockái közt, a másik olyanokat tett odale, amilyeneket
Polly álmában nem tett volna... Azért csak hintált, és Alan nevét kiáltozta.
Élvezése édes robbanás volt. Föllódította a lábát, egyik tornacipője beröpült a nappaliba, feje
hátranyaklott, sötét haja végigomlott Alan alkarján. Gyönyörűsége teljében Alan nyakát csókolgatta.
Alan úgy állította talpra, hogy fogta a térdét, nehogy a lába kimenjen alóla.
- Jaj nekem! - kacarászott Polly erőtlenül. - Jaj nekem! Ezt a farmert ki nem mosom többet!
- 78 -