STEPHEN KING

- Semmi a világon! - kiáltott vissza dühösen. - Igenis elestem! Igenis semmi bajom! A rohadt
villanyt gyújtanád inkább!
- Nem ütötted meg...
- Villanyt, rakom a füledbe? - bődült rá Wilma, és végigsimított kabátja elején. Csupa csatak
lett a keze. Dühében szinte látta az érverését jelző csöpp fénytűket a szeme előtt, mint valami műszeren...
De igazán az dühítette, hogy megijedt. Bár csak egy pillanatra.
Nyirk! Nyirk! Nyirk!
Rázendített a rohadt dög. Hogy utálta a kutyákat! Kivált a hangosakat.
Pete árnyéka visszavonult a konyha ajtajáig. Az ajtó megnyílt, Pete keze beóvakodott, majd
harsány villanyfény áradt szét a kertben.
Wilma végignézett magán, és a rondaság széles barna csíkját látta új tavaszikabátján. Dühösen
megdörzsölte az orrát, aztán a tenyerébe nézett, és látta, hogy barna lett az is. Lassú, szirupos
csermely indult lefelé a hátán.
- Sár! - állapította meg bambán. Nem is tudta, hogy magában beszél. Ki tehette ezt vele? Ki
merészel ilyet tenni?
- Mit mondasz, szívecske? - tudakolta Pete. Megindult Wilmája felé, de aztán megállt néhány
lépésnyire, józanul. Wilma arcjátéka nem tetszett neki. Mintha kígyófészek nyüzsgölődött
volna a bőre alatt.
- Sár! - bőgte Wilma, és a kezét tárta felé... Tárta? Rázta! Ujjai hegyéről csöpögött a latyak.
- Sár, ha mondom!
Pete elnézett a kert végébe, és az álla leesett. Wilma sarkon fordult, úgy követte a pillantását.
A konyhaajtó fölött a villany könyörtelenül megvilágította a ruhaszárító húrokat, a kertet, és
amit csak meg kellett világítani, mindent. A frissen mosott és kiteregetett lepedők csipeszeit súlyos
sár rántotta össze. Nem összesározódtak csak. Hanem mint a paticsfalak, úgy meredeztek.
Wilma látta, hogy a kertben odébb megteltek vízzel azok a kubikgödrök, ahonnét a sarat kivájta
valaki. Aztán látta a kitaposott ösvényt a fűben, amerre a sárhajigáló térült-fordult.
- Rohadjon le a keze! - ordította Wilma.
- Wilma! Gyere be a házba, kis szívem, majd én... - Pete elakadt. Megkönnyebbülés látszott
rajta, mert azt hitte, a helyzethez illő ötlete támadt. - Főzök teát.
- Baszd meg a teádat! - bőgte Wilma torkaszakadtából. A szomszédban Haverhillék kutyakölyke
- nyirknyirknyirk! - megveszett. Egyszer egy ilyen hangos kutya miatt simít meg majd a
laposguta, gondolta el Wilma.
Dühe kitört. Nekiugrott a lepedőknek, és szaggatta lefele. Az első húrban megakadt az ujja.
Úgy tépte le, akár a hegedűhúrt. A lepedők egyetlen sáros halommá omlottak. Wilma szikrázó
szemmel, ökölbe szorult kézzel fölszökött, rátaposott egy másik húrra. Annak a lepedői meg sikamlós
csupsz-hanggal csúsztak össze és fröcsögték a latyakot a harisnyájára. Wilma sikoltozni kezdett.
Híj! Előkeríti ő a tettest a föld alól is! S megtanítja! Meg ám! Meg a büdöst, hogy hány szent szarik
a padkára!
- Nincs semmi baj odaát, Mrs. Jerzyck? - rebegte Mrs. Haverhill riadtan a kerítés túlsó feléről.
- Nincs ám! Sternót szopogatunk és Lawrence Welket nézzük! Nem bírná elhallgattatni a
kiskutyáját? - ordított át Wilma. Kendője alól már az arcába lógott mind a haja, úgy hátrált a sáros
lepedők közül. Sáros ujjal dugdosta vissza a kendő alá, de hát nem csoda, ha egyszer a guta kerülgeti
a hangos dög végett... Rühes kutya mind hangos...
S itt pattant a gondolatmenet szinte hallhatóan.
Rühes kutyák.
Zajos kutyák.
Ki lakik alig egy sarokra a Gázló utcában?
Helyesebben: ki az a rühes nő, amelyik a Fogdmeg nevezetű zajos kutyájával lakik egy sarokra
innét?
Nettie Cobb! Ki más?
Az a kutya a tavaszt végigugatta, amíg a kölökugatás ki nem kezdte Wilma idegeit. Akkor
telefonált Nettie-nek, és megmondta neki, ha nem bírja a kutyáját elhallgattatni, hát eméssze el. Egy
héttel később se javult a helyzet. Wilma meg sem hallotta volna, ha javult. És akkor hívta Nettie-t,
- 61 -