STEPHEN KING

- Ne mondja! - szögezte rá a szemét Öcsi. Tudott ő ilyen készletekről, s hogy azokkal lehet
dolgozni idegen kocsikon is, hazaiakon is, de még nem látott effélét. - Nocsak.
- Az az. Félre is tettem, Mr. Jackett, amint meghallottam, hogy érdekelné. Máskülönben elkelt
volna nyomban. De gondoltam, legalább megmutatom.
Jackett öcsin kiütközött jenki agyafúrtsága. - Aztán abból mi haszna magának?
- Az, hogy a kocsim veterán, és gyakran szorul javításra. S hallom, a legjobb autószerelő
maga az állam innenső felében.
- Ja? - Öcsi láthatóan megnyugodott. - Hát lehetséges. Aztán miféle az a csatrogány?
- Tucker.
Öcsi szemöldöke a hajáig emelkedett, és megújult tisztelettel méregette Mr. Gauntot. - Mi a
fene! Torpedo!
- Nem az. Talisman.
- Netene. Hírét se hallottam.
- Csupán kettő épült, a prototípus meg az enyém. Még 1953-ban. Mr. Tucker nem sokkal később
vándorolt ki Brazíliába. Ott is halt meg. - Mr. Gaunt szeme fátyolosan mosolygott. - Aranyos
fiú volt Preston, varázslatos kezű autótervező... Csak üzletembernek nem ért semmit.
- Nohát.
- Bizony. - Mr. Gaunt szeme tisztul. - Régen volt. Jobb, ha eltemetjük, igaz-e, Mr. Jackett?
Más világot élünk azóta, énnekem pedig az a jelszavam, hogy előre, üdén, frissen, temessék halottaikat
a holtak!
Öcsi bizalmatlanul lesett a szeme sarkából, és nem szólt.
- Hadd mutatom meg a készletet.
Öcsi ezt sem helyeselte éppen. A tárlókban lévő holmit vette szemügyre inkább. - Finom jószágra
énnekem nemigen telik. Megnyomtak az adóval. Azon vagyok már, hogy visszaadom az
ipart, és elmegyek vidékre.
- Nagyon megértem - helyeselt Mr. Gaunt. - Szerintem a semmirekellő republikánusok az
okai.
Öcsi bizalmatlan arcán egyszeriben elsimultak a ráncok. - Ez az igazság, látja, kolléga! - tört
ki belőle. - George Bush juttatta a tönk szélére ezt az országot! Mert néki a hadakozás kell! Maga
szerint tudnak a demokraták kit kiállítani ellene majd a választáson?
- Kérdés - vélte Mr. Gaunt.
- Jessie Jacksont például? A kormost?
És harciasan nézett Mr. Gaunt szeme közé. Az pedig félrebillentette a fejét, mintha azt
mondta volna: Mondja ki a szót bátran, barátom. Tapasztalt emberek vagyunk, nem röstelljük nevén
nevezni a dolgokat. Jackett öcsi egyre inkább fölengedett, már az olajos kezét se szégyellte annyira.
- Nem azért, hogy énnekem bajom van a kormikkal, de már megbocsásson a világ, a Fehér
Házba... Nem azért fehér az a ház elvégre!
- Hát ez az - helyeselt Mr. Gaunt.
- Vagy talán az a New York-i digó, az a Luigi Makaróni, az üsse ki ezt a mostani
egyszálbelet?
- Nem hinném - hagyta rá Mr. Gaunt, majd jobbját emelve a hosszú mutatóujjával meg a
mozsártörő hüvelykjével valami igen kicsinyt mutatott. - Ráadásul nem bízok én a gombostűfejűekben.
Öcsi eltátotta a száját, majd a térdére csapott, és ziháló nevetésre fakadt. - A gombostűfejűekben!
Héj! De jól megmondta!
Mr. Gaunt is elvigyorodott. Megértően vigyorogtak egy darabig.
Mr. Gaunt később előszedte a fekete bársonnyal bélelt bőrtokból a csillagkulcsokat. Jackett
öcsi ilyen szép krómacélkészletet nem látott életében.
S akkor vigyorogtak egymásra tovább, mint két majom, röviddel azelőtt, hogy hajba kapnának.
És persze Öcsi megvette a készletet. Meglepő olcsón százhetven dollárért és mellékesen két
csínyért. Öcsi meg is mondta Mr. Gauntnak, hogy Don Hemphillt és Rose tiszteletest megtréfálnia
öröm. Megfingassa ő a két zsoltározó republikánust szívesen!
- 191 -