STEPHEN KING

Nyitotta a tenyerét. Egy maradt benne.
- Mi rág? - tudakolta Henry.
- Minden - válaszolta Alan egykedvűen. - Először is, hogy megtörtént. De a legjobban az,
hogy az órarend nem akar összeállni. Aztán megpróbálom elképzelni Nettie Cobbot, amint a döglött
kutyáját megtalálja, és nekiül írni a sok füzetlapot. S tudod mit? Nem sikerül. Valahányszor végiggondolom,
kiderül, hogy a felét sem értem az ügynek.
Alan indulatosan ökölbe szorította a kezét, s amikor kinyitotta, nem volt pénz a tenyerében.
- Aha. Akkor nem is olyan rosszak az újságaim talán. Volt ennek az ügynek szereplője még,
Alan. Nem tudjuk, ki végzett a kutyával, de annyi szinte bizonyos, hogy nem Wilma Jerzyck.
Alan nyomban leemelte lábát az asztalról. A dollárosok kicsúsztak a zakója ujjából, és ezüst
csermelyük elindult az asztal lapján. Az egyik legurult volna, de Alan keze villámgyorsan megakasztotta.
-A legjobb lesz, ha elmondod, mire jutottál, Henry.
- Hüm. Kezdjük a kutyával. A dögét eljuttattuk John Palinhoz, a dél-portlandi Kerületi
Dögészetre. Palin azt teszi az állatokkal, amit Henry Ryan az emberekkel... s azt mondja, mivel a
dugóhúzó a kutya szívébe hatolt, és meg is döglött tőle nyomban, kimúlását záros időhatáron belülre
teheti.
- Örülök - mondta Alan, és a zsákszám olvasott Agatha Christie-regények jutottak eszébe.
Azokban mindig fölbukkant valami habókos körorvos, aki a halál idejét készségesen tette délután
fél öt és negyed hat közé. Ö pedig majd húszéves rendőri gyakorlata során „a halál beálltának idejéről”
többet bizonyossággal nem mondhatott soha, mint hogy „valamikor a múlt héten, ha igaz”.
- Örvendetes, mi? Dr. Palin állítja erősen, hogy a kutya délelőtt tíz és dél közt lelte halálát.
Peter Jerzyck pedig azt vallotta, hogy amikor hálószobájukba följutott, mert átöltözni készült az istentiszteletre,
felesége éppen zuhanyozott. Kevéssel tíz után.
- Annyit tudtunk, hogy szűken állt idő dolgában - állapította meg Alan kissé csalódottan. -
Persze Palinnak egy kis tűréssel kell élnie, ha ugyan nem a kutyák istene. S ha negyedórát hozzácsap,
Wilma már tisztán áll.
- No ne. Te láttad tisztán valaha?
Alan meggondolta a kérdést. - Az igazat megvallva soha, komám. - Majd hozzátette: - Szamárnak
néznek bennünket, ha a kutyapecér tizenöt perce miatt nem zárnánk le az ügyet.
- Jól van. Lássuk akkor a dugóhúzóra tűzött cédulát. Emlékszel még rá?
- „Az én tiszta lepedőimet senki büntetlen össze nem feni! Megfizetsz érte, megmondtam!”
- Ez az. Az augustai írásszakértő még böngészi. Közben Peter Jerzycktől megkaptuk a felesége
írását, én meg fénymásoltattam abból is meg a dugóhúzóra tűzött cédulából is. Itt vannak az
asztalomon. És sehogy nem egyeznek.
- Ne beszélj!
- Beszélek bizony. Azt hittem, téged meglepni nem lehet.
- Tudtam, hogy sántít valami a csomagolt kövek körül. S az időrenddel volt bajom. De azt
gondoltam, nem szólok róla. Főleg azért, mert Wilma portréjába belefér ilyesmi. Leteszed a nagyesküt,
hogy nem torzította a kézírását? Pedig letette volna ő is, mert az inkognitó sem volt Wilma
stílusa. De a lehetőségével számolni kell.
- Én? Le én. Persze nem vagyok írásszakértő, s a vallomásomat el sem fogadná a bíróság.
Azért vontuk be az augustait.
- S az mikor nyilatkozik végérvényesen?
- Tudja fene. Addig elégedj meg azzal, amit én mondok, Alan. A két írás olyan, mint az alma
meg a narancs.
- Vagyis ha nem Wilma volt a tettes, azon igyekezett valaki, hogy Nettie mégis azt higgye,
ő. Ki akarhatott ilyesmit?
- Nem tudom, kispofám. Te vagy odahaza. Hanem még van két apróságom a számodra.
- Ki vele. - Alan visszarakta az ezüstdollárosokat a fiókjába, aztán összefonta két kezét, és
keszeg, köcsögkalapos-ember árnyékát sétáltatta végig a falon. Visszafelé sétapálca lett a köcsögkalapból.
- Aki a kutyát megölte, egy csomó ujjnyomatot hagyott Nettie bejárati ajtajának belső kilincsén.
Ez az első hírem.
- A hét szerelmit!
- 185 -